Hála Fila Bélának

Küszködés, ez ő: apja korai halála, aztán diákként felkerülni Kecskemétre, Vácra, Budapestre, majd Rómába, zaklatva lenni papként, tanárként a szellemi ideák és a valóság metszetpontjain. Bátyja, Lajos kemény jellem, kioszt mindent és mindenkit, kiváló pap, esténként szalonnát eszik, rá bort iszik, anyanyelve a latin és a metafizika. Szülőfalumban szolgált utoljára; ott, Pásztón temették el. Öccse, Béla üldögél a sarokban, szíve miatt nem eszik húst, gondolkodik, mosolyog, szelíden kritizál. Törékeny egészségű, vézna gyerek volt. Atyai patrónusa, Zemplén György teológiatanár püspök elküldi tanulni: „Pipikém, mész Rómába kupálódni.” Jó szemmel irányítja a falusi félárva erdészgyereket Rómába; tudja, magától, önmagáért ez a gyerek nem tenne semmit. Tudja, Fila Béla még annyit sem tenne magáért, hogy plébános legyen – csak misézne, gyóntatna, fiatalokkal üldögélne, és ha lehet, olvasna, olvasna, és megint csak gyóntatna. Doktorál itthon is, aztán majd Rómában is. De előtte üldögél, könyvtáraz, heteket, hónapokat van egyedül, és mindig érti, amit olvas. Közben kezdődnek a megpróbáltatások, próbálják beszervezni; nem megy, „hisztizik”, bemegy a püspökhöz azzal, hogy elég, nem megy Rómába. Aztán Zemplén megy be az ÁEH-ba helyette, és kijárja neki a szabadságot. Az ÁEH is látja, hogy Heidegger, Rahner érdekli, nem a pozíció. Nem bántják; ilyenkor azt írja a Szentírás: „Ő átment közöttük.”

Nézegetem a „Fila” nevű dokumentumokat a gépemben. Egy 2003-as önéletrajzában ezt diktálja: „1970-ben a szegedi Papnevelő Intézet prefektusaként politikai konfliktus miatt teológiai tanári működésem megszakadt. Főpásztorom plébánosi feladattal bízott meg Nagykőrösön, amely 15 évig tartott.” Az önéletrajzban tizenöt év mindössze három sor.


Nagykőrösön dolgozik; szeretik, tarokkozik a helyi jegyzővel, orvosokkal, MSZMP-sekkel is. Neki jó így is; közben elsőként az országban magyarra fordít egy-egy Heidegger-szöveget, csak úgy, a fióknak vagy a Vigiliának. „Fila úr, írhat a Vigiliába, de oda csak olyan kell, hogy valami legyen rajta, hogy fekete legyen tőle a papír” – mondja neki az akkori ÁEH-s vezető, és ő ír, ahogy lehet. Az nem igaz, bárki is terjeszti, hogy a tyúkjait az akkori püspökökről nevezte volna el – mindig középkori módon tekintett az egyházra: nemcsak tisztelte – eleget olvasott hozzá –, de szerette is a hierarchiát. Abban nevelkedett, hogy a papnak kocsisa, kertésze, szakácsa van, neki ez volt a természetes. Infarktusa után huszonöt évig azon is dolgozik, hogy ne legyen „túl” klerikális. „Azután 1985. augusztus 6-án Gál Ferenc kérésére, utódjaként az akkori Magnus Cancellarius a Budapesti Hittudományi Akadémián a dogmatikai tanszék tanárává nevezett ki, ahol ismét folytathattam teológiai tanulmányaim és a teológia oktatását. Egészségi problémák miatt 1999 januárjában lemondtam a tanszék vezetéséről, és nyugdíjba vonultam.”

Már hamarabb odaszegődik mellé Hegyi Erzsébet, a hűséges tanítónő. Az utolsó pillanatig szolgál neki; mindig külön lakásból, a város másik oldaláról érkezik, évtizedekig mossa a „Tanár úr” gatyáit, vágja a körmét, vasalja a nadrágjait, hozza háromszor naponta edényekben a szívbetegnek való könnyű reggelit, ebédet, vacsorát.

Fila Béla nem nézegette saját nevét kinyomtatott papírlapokon, könyveken; arra sem emlékezett, mikor kinek mit publikált. Élt, volt nekünk, velünk – hagyta, hogy elragadja a szíve. „Nem műtöttem volna meg, nincsenek erős izmai, de a szeme, a tekintete olyan, mint a tüzes acél” – mondta azon az éjszakán Papp Lajos professzor Zalaegerszegen, és megműtötte. Élt még 25 évig – szívbetegen, mosolyogva, nekünk, közöttünk, értünk. Hála legyen érte.

a szerző
a PPKE BTK Kommunikációés Médiatudományi Intézet vezetője,
egyetemi docens