Mt 20,1–16a

A szőlőmunkásokról szóló példázatnak számos olvasata van, hiszen sokféle szövegkörnyezetben felbukkanó bibliai képeket alkalmaz (gazda, szőlőhegy, munka, bér). Van azonban egy olyan vetülete is ennek az elbeszélésnek, amelyet olykor nem veszünk eléggé figyelembe.

Az evangélium előző fejezete szól a gazdagság veszélyeiről (Mt 19,23–26), illetve beszámol a tanítványok kérdéséről, amellyel azt firtatják, mi lesz a lemondásuk jutalma (Mt 19,27–30). Itt hangzik el Jézus válasza arról, hogy az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők lesznek, s hogy „aki nevemért elhagyja [mindenét], százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29).

Katekézis a liturgiáról

A liturgikus évről (II. rész)

A liturgia elbocsátó szavai után, a templomkapun kilépve magunkkal visszük életünk idejébe a liturgia kairoszát, az üdvösség ott megtapasztalt idejét. Az egyházi év nemcsak az üdvösség aranyfonalát szövi életünk múló idejébe, hanem támaszt és tartalmat ad egyházi, közösségi, családi és egyéni imaéletünknek. A hétköznapok és az ünnepek váltakozása, egymásra következése olyan gyógyító és megtartó lehetőség, amely színt, életet csenhet néha kopottas lelki életünkbe.

Az egyház imádkozó közösség. Az egyház tagjaiként Urunkat követjük ebben a tevékenységében. Ugyanis Jézus sokat imádkozott. Nemcsak úgy, hogy állandó kapcsolatban állt a mennyei Atyával, ami az ima lényege, hanem sok szóbeli imát is mondott. Akár még az egész napi tevékenysége után is „az egész éjszakát imádságban töltötte” (Lk 6,12). Követőit állandó imádságra buzdította: „Virrasszatok és imádkozzatok” (Mt 36,41). A legelső, jeruzsálemi keresztény közösségről tudjuk, hogy megfogadta Jézus tanítását: „Állhatatosan kitartottak (…) az imádságban (…) Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban” (ApCsel 2,42-46). Mi is ezt kívánjuk tenni, Szent Pál apostol további buzdítására is figyelve: „Szüntelenül imádkozzatok” (1Tesz 5,17).

Szeptember 22.

A XIX. században és a XX. század elején a spanyol katolikus egyház egyértelműen állást foglalt a monarchia mellett, és támogatta az arisztokrata elitet. Ugyanakkor a katonai vezetésben és a konzervatív körökben is egyre inkább teret nyertek az antiklerikális eszmék, válaszként egyrészt az egyház karlista háborúkban betöltött szerepére, másrészt az egyházi vezetés által bevezetett, társadalmi reformokat akadályozó törvényekre.

A polgárháború kitörésekor a köztársaságiak azonnal az egyház ellen fordultak. Az első hónapokban, illetve a vörös terror idején nemcsak a papságot, de egész közösségeket üldöztek. Egyes becslések szerint a papság és a szerzetesség húsz százaléka áldozatul esett. Antonio Montero Moreno érsek 1961-ben megjelent könyvében 6 832 főre tette az egyházi áldozatok számát – ezt a számot később a legtöbb történész hitelesnek fogadta el. A meghalt világi hívek számáról sajnos nincsenek adatok.