– nyafog a gyerek sokadszorra. Felnőttként pedig nem értjük, mi lehet olyan bonyolult egy szabad délután eltöltésében egy játékokkal teli szobában. „Csak a buta emberek unatkoznak” – válaszol talán az elcsigázott szülő. De hiába: a gyerek nem tágít, ötletet (ami aztán persze nem jó, már volt, és szintén unalmas) vagy még inkább játszótársat keres. „Játssz szépen a testvéreddel!” – jön a következő elterelési kísérlet, de a kicsi nem és nem, neki épp az anyja, apja társasága kell.
A szenvedélynek sok arca van – a megelőzésnek is!
A függőség megelőzésének vajmi kevés köze van a drogokhoz. A megelőzés kifejezés helyett érdemesebb egészségfejlesztésről, egészségmegőrzésről beszélnünk. A fejlődés pozitív irányú megközelítés: valami jobbá, egészségesebbé válhat. A megelőzés pedig valami rossznak az elkerülését célozza, tehát nem a pozitív változásból, hanem valami negatívból indul ki. A „ne legyen függő, ne legyen szenvedélybeteg” megközelítés helyett célravezetőbb hozzáállás a „legyen képes egészséges egyensúlyt találni az életben”. Az egészségmegőrzésnek az a célja, hogy minél erősebbé tegye az emberi személyiséget annak érdekében, hogy kevésbé váljon érzékennyé a függőség számos formája iránt. Ám ehhez támogató környezetre van szükség.
Az idei évben több mint húszmillió forinttal támogatja a Katolikus Karitász az iskolás gyermekeket. Országszerte több száz településen több mint ötezer diák részesül támogatásban. Bár a tanév már megkezdődött, több iskolától érkezik még kérés, hogy segítsünk a hiányzó tanfelszerelések beszerzésében.
A Katolikus Társadalmi Napok megnyitóján a következőket mondta Veres András szombathelyi megyés püspök: – Remélem, sokakat elgondolkodtat a KATTÁRS mottója, amely szerint „Társak vagyunk az örömben és a gondban, a reményben, jóban és rosszban, s főként a bizalomban.” Bizonyára akadnak, akik egyetértenek e gondolattal, aki megelégedéssel ismerik fel, hogy hiszen ők is osztják ezt a nézetet. Másokat esetleg kíváncsisággal tölt el, mit is jelent ez, és mi következik belőle. S természetesen jelentős számban lehetnek olyanok is, akik esetleg bosszankodnak, mondván: már megint ezekkel a dolgokkal zaklatják őket. A lényeg az, hogy semmiképp ne törődjünk bele a rosszba. A passió, vagyis a szenvedés felismerése mellett szeretnénk felébreszteni az emberekben a compassiót, azaz az együttérzést, és azt a készséget, hogy szenvedélyesen keressük a segítés és az önsegítés lehetőségeit.
Az emberi létezés határairól a Rimini Meetingen
A 35. Rimini Meetinget augusztus 24–30. között rendezték meg a következő mottóval: „A világ és az emberi létezés végső határai felé. Isten nem hagyta egyedül az embert.”
Ez a két mondat magában foglalja egyrészt Ferenc pápa felhívását, amelyet az egész egyházhoz intézett megválasztása után egy héttel, másrészt a hívő ember Don Giussani-féle – a posztmodern kornak szóló – megfogalmazását is. Benne van a remény és az abból fakadó bátorság, hogy merjünk elindulni a perifériák felé, ahonnan teljesebb képet kapunk a valóságról, jobban megértjük, ami körülvesz minket, és közelről nézve esetleg nem is tűnik fel.
Gianfranco Ravasi bíboros recenziója Vörös Győző Machaerus című könyvéről
E bámulatos fotókban gazdag kötet elvezet bennünket arra a Jordán folyón túli magaslatra, ahol Keresztelő Szent Jánost lefejezték.
„Heródes jobbnak tartotta még idejében eltenni őt láb alól, mintsem hogy valami fordulat következzék be, és akkor bánkódjék majd, amikor már itt a veszedelem. Ilyenféle gyanú miatt tehát Heródes bilincsbe verette Jánost, az imént említett Machaerus várába vitette és ott kivégeztette” (Révay József fordítása). Így említette A zsidók története 18. könyvében a Róma-barát zsidó történész, Josephus Flavius (Krisztus után 37/38–103 után) elsőként a helyet, ahol lefejezték Jézus előfutárát, akinek halálát elsősorban Márk evangélista beszéli el (6,17–29), élénken ecsetelve az eseményeket. Máté összefoglaló módon számol be ugyanerről (14,3–14), míg Lukács (3,19–20) beéri egy egyszerű megjegyzéssel.
A pestújhelyi egyházközség nagy családja
– Andrást én kereszteltem – mondja a plébános egy padon ülve, háta mögött csúszdázó, homokozó gyerekek. A mesebeli nyugalmú Pestújhelyi téren, Budapest XV. kerületében vagyunk. Tőlünk tíz méterre még földmunkákat végeznek, valamivel odébb ácsok sétálnak az épülő zenepavilon tetején. A kis Andrást pedig apukája pár percre Béla atya ölébe ülteti.
Gyermekkoromban gyakran fociztunk az iskola, a plébánia és a templom közötti „senki földjén”, és egyszer, amikor a berúgott labdáért bemásztam a templomkertbe, az arra járó káplán szigorúan rám szólt. „Betolakodónak” tekintett, és joggal, mert vásott kölyök voltam, miséről nem lehettem neki ismerős. A kerítés éles határvonalnak számított a kinti és a benti, a profán és a szent világ között. Ott bizonyára egészen más törvények uralkodnak, gondoltam, sőt még azt is: én a kerítésen belülre lépni talán nem is vagyok méltó.
Mt 20,1–16a
A szőlőmunkásokról szóló példázatnak számos olvasata van, hiszen sokféle szövegkörnyezetben felbukkanó bibliai képeket alkalmaz (gazda, szőlőhegy, munka, bér). Van azonban egy olyan vetülete is ennek az elbeszélésnek, amelyet olykor nem veszünk eléggé figyelembe.
Az evangélium előző fejezete szól a gazdagság veszélyeiről (Mt 19,23–26), illetve beszámol a tanítványok kérdéséről, amellyel azt firtatják, mi lesz a lemondásuk jutalma (Mt 19,27–30). Itt hangzik el Jézus válasza arról, hogy az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők lesznek, s hogy „aki nevemért elhagyja [mindenét], százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29).