Legyünk társak örömben és gondban!

Említette, hogy sokan esetleg tolakodásnak érezhetik a rendezvény mottójában megfogalmazottakat. Ráadásul a szenvedés, a szükség láttán az ember hajlamos inkább elfordítani a fejét, mondván, segítsen az állam, de főképp az egyház. Mit lehet válaszolni azoknak, akik így gondolkodnak?

– Joggal várják el az emberek az egyháztól, hogy ne csak lelki dolgokkal foglalkozzon, hanem vállaljon szerepet a bármiben szükséget szenvedők megsegítésében is. Jogos igény ez, hiszen Jézus példája is erre ösztökél bennünket. Ezzel együtt azt is látni kell, hogy az egyház nem szociális intézmény. Az állammal együttműködve, sajátos módon végezheti ezt a szolgálatot, úgy, hogy nem csupán a testi szükségletekre koncentrál. Az tévút lenne, amely nem vezetne valódi eredményre. A bajok gyökerét kell megkeresni, úgy kell felkarolni az elesetteket, hogy segítséget tudjunk nyújtani a gondjaik megoldásában. Tehát nem csupán egyes kérdésekre kell figyelni, hanem az egész embert kell látnunk a maga integritásában. Szeretnénk elérni, hogy minél többen legyenek olyanok, akik szenvedélyesen keresik a jót, hozzájárulva a szeretet civilizációjának építéséhez. Fel kell hagyni a bizonyítottan rosszul működő társadalmi gyakorlatokkal, a pénzközpontú gondolkodással, és sokkal inkább a szeretetre kell építeni az egyéni és a közösségi életet egyaránt.

Lát esélyt arra, hogy ilyen irányú fordulatot vegyen a közgondolkodás?

– Nos, ehhez kell a bizalom. Természetesen hiszem, hogy összefogással, mind többeket megszólítva előreléphetünk. Ám ehhez bátorságra is szükség van. Figyelmeztetnünk kell a politikai és a gazdasági hatalom képviselőit is, hogy merjenek változtatni eddigi gyakorlatukon. Ugyanakkor a jó kezdeményezések elismeréséről sem feledkezhetünk meg. Az állam részéről például nagyszerű újdonság a középiskola harmadik és negyedik évfolyamába járók számára bevezetett kötelező önkéntes munka, amelyet számos fiatal karitatív tevékenység révén teljesít. Ez hosszabb távon együtt járhat azzal, hogy növekszik majd a jót szenvedéllyel keresők tábora.

Orosz Atanáz, a Miskolci apostoli exarchátus püspökexarchája, aki az idei rendezvény egyik házigazdája volt, így fogalmazott: – A Kattárs reményeink szerint jó alkalom mind a városlakók, mind a vidékről érkezők megszólítására. A cél, hogy – magvetőkként – olyanokkal is megismertessük a mottóban foglalt üzenetet, akik nem járnak rendszeresen templomba.


Modern világunkban mit tart a legsúlyosabb társadalmi gondnak?

– Az élet értelmének elvesztését. Ez jelenti a legnagyobb, valóban társadalmi szintű problémát, mégpedig azért, mert ez az egyes embereknél és a közösségek szintjén is egyenes úton vezet az önzéshez, a közömbösséghez, az elesettektől, így például a szegényektől való elforduláshoz. Szintén nagyon aggasztónak tartom a társadalom feldarabolódását, a családok szétesését, amely mára tömeges méreteket öltött. Harmadikként pedig a fiataloknak a házasságtól és más elkötelezettségektől való ódzkodását említeném. Mindezek forrása egyértelműen az eltávolodás Istentől, hiszen életünk értelmét csakis nála találhatjuk meg.

Hogyan segíthet az egyház ezeknek a mély gyökerű gondoknak az orvoslásában?

– Az egyháznak az evangéliumi örömhírt, Isten közelségét kell közvetítenie az embereknek, de ezt egy-egy konkrét helyzetben csak úgy teheti hitelesen, ha érzékeli a rászorultságot. A hívő emberek életében különös élményt jelent, ha egyre jobban megismerik az elesettekkel azonosuló Jézust. A rászorulók, a valamiben hiányt szenvedők megsegítésében nagy erőt ad, ha másokkal együtt végezzük a szolgálatot. Ez még jobban összekovácsolja a közösségeket, legyen szó egy-egy gyülekezetről, karitászcsoportról, vagy iskolai osztályról.

Mennyire általános a közömbösség, ami nyilván gátja annak, hogy mind többen legyenek készek a karitatív szolgálatra?

– A keresztény hívőt kevésbé fenyegeti az a veszély, hogy közömbössé, érzéketlenné, végletesen önzővé válik. Elég egy igazán jó, testhez álló feladat, és az máris szárnyakat adhat a szolgáló élethez. Küldetés pedig mindenki számára akad bőven. Bárki találhat magának olyan tevékenységeket, amelyek közelebb visznek ahhoz, hogy – a Kattárs mottóját idézve – valóban társak legyünk az örömben és a gondban, a reményben, jóban és rosszban, s főként a bizalomban. Persze nem elég várni, hanem keresni kell a lehetőségeket, és felismerni, hogy ki, hol, miben segíthet.

Fotó: Kissimon István