Kerkai Jenő ma is példaképünk, és az marad holtunkig. Mindig is emlékeznünk kell rá, de ez napjainkban különösképpen időszerű, két évforduló miatt. Száztíz éve, 1904. november 9-én született, és negyvennégy éve, 1970. november 8-án halt meg, egy nappal azelőtt, hogy elérte volna a hatvanhat éves kort. Rövid élete nemes és sikeres volt, korai halálát pedig börtönben töltött éveinek szörnyű szenvedései okozták.
„Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik” – mondta a meseszép Audrey Hepburn, és igaza volt. Az Üdvhadsereg Szabadegyház magyarországi szervezete nehéz sorsú, hajléktalan és gyermekeikkel anyaotthonba kényszerülő nőket választott ki, hogy „szépségszalonjában” szebbé varázsolja őket. A Válaszút Háza Női Rehabilitációs Intézmény és a Fény Háza Anyaotthon lakóinak mutatták meg: életkörülményeik ellenére is értékes nők tudnak maradni.
A legkedvesebb medvéim közé tartozik a kajla fülű „zsebes”, a „szakadt talpú”, a röviden csak Büdös névre hallgató barna medve, Jeges Julcsi, a nagy panda, Heni maci, a fővárosi virágboltból kimenekített Brumi és persze Zöldmedve, aki szabadidejében legszívesebben töltőtollal ír. Otthonunkban kis Ági születése óta egyre gyarapodnak a plüssmedvék, de őrzöm a gyerekkori mackómat is, amely, ha a hasát megnyomjuk, hangot ad. Ez a kopott bundájú, ám annál szeretetreméltóbb medve csak kicsivel fiatalabb, mint az idén fél évszázados Tévémaci.
Adalbert von Neipperg emlékezete
A XX. század poklaiban a bűnösök mellett ott állnak a mártírok. Közülük sokan jeltelen sírban nyugszanak, nevük földi kövön nem, csak égi könyvben olvasható. De léteznek szentek, akiknek élete és halála egyszer csak kiemelkedik a névtelenek közül. Alakjuk a kellő időben újra körvonalazódik. Adalbert von Neipperg apát is közéjük tartozik. A verseci fogolytábor bencés papját 1948 karácsonyán gyilkolták meg. Halála kegyetlen, élete azonban fénylően gyönyörű volt. Riportunk utolsó éveinek, mártírhalálának színhelyére, a dél-bánáti Versecre vezeti olvasóinkat. Itt nemcsak a mártír pap élete, de egy különös hangulatú város, s a szórványban élő magyarság helyzete is feltárul előttünk.
Nagyszabású kiállítás mutatja be a pálos rend életét az 1934-es visszatelepedés 70. évfordulójára és a kommunista diktatúra utáni újjáéledés 25. évfordulójára emlékeztetve. A pécsi Modern Magyar Képtár termei gazdag anyaggal várják a látogatókat az október 17-i megnyitó óta.
Hazánkban Nyíregyháza, Hajdúdorog, Szeged, Kecskemét, Székesfehérvár, Szombathely, Győr, Veszprém, Budapest, Pécs, végül Miskolc fogadja az ifjúsági világtalálkozó jelképeit. A keresztet és a Szűz Mária-ikont november 15-én, Kassán, püspöki szentmise keretében Szlovákia fiataljai veszik át. A végállomás: Krakkó.
Beszélgetés a hatvanéves Kocsák Tiborral
Ünnep idején szabad egészen őszintének lennünk. És mert valakinek le kell ezt végre írnia, megragadom az alkalmat, hogy ünnepélyesen kijelentsem: ha a musical műfajának megvan a maga Kálmán Imréje, Kocsák Tibor az. Még azt is megkockáztatom: eredetibb, szerteágazóbb, újítóbb is az életműve az operettkirályénál. Az pedig, hogy sokszínűbb, vitathatatlan. Az operai Anna Karenina és Utazás, az örökifjú, melodikus A krónikás, az irodalmi levegőjét zenére váltó Légy jó mindhalálig, a vadromantikus Szegény gazdagok és a Kalkuttai Teréz anyát megéneklő, stílusteremtő Kiálts a szeretetért!, a sziporkázó Hófehérke, az operai módra sűrítő Abigél, a szimfonikus-enciklopédikus balett Az ember tragédiájából és a minden porcikájában színházérzékeny A vörös malom zeneszerzője olyan egyéni hangot alakított ki, amely nemzetközi viszonylatban is kivételes. Az utóbbi, nagylelkű „zenei tréfa” mutatja föl talán leginkább komponistánk mozarti vonásait: megrendítő elmélyültség és önfeledt játszadozás pazar elegyét. A kerek évszám alkalmat kínál a visszapillantásra és az előretekintésre.
Munkácsy Mihály képei a Próféta Galériában
Telnek-múlnak az évtizedek, Munkácsy Mihály művészete ma is élő, szuggesztív, magával ragadja a látogatót alkotásainak varázslatos szépsége. Többek között képeinek kiegyensúlyozott, finom, mégis lendületes, senki máséhoz nem hasonlítható ecsetkezelése teszi annyira megnyerővé, vonzóvá művészetét. Munkácsy ízig-vérig a XIX. század embere volt, festői stílusa, a művészetről való gondolkodása is ezt mutatja. Kortársai közül már életében többen hiányolták, hogy nem halad a korral. A fiatal Fülep Lajos 1920 körül szinte nekirontott Munkácsynak. Ezt írta: „1867-ben Párizsban járt, anélkül hogy Courbet-t és Manet-t s mindazt, amit e két ember jelentett utódaira, fölfogta s magát vele azonosította volna… meg se látni Manet-t, Renoirt és Cézanne-t!” Szerencse, hogy Munkácsy nem hagyta magát befolyásolni az új törekvésektől, s a maga útját járta. Ha nem így tesz, talán elnyelte volna az ismeretlenség homálya, egy lenne az elhanyagolható mellékszereplők közül a korabeli festők lajstromában.