Az elmúlt ötven évben sajátos hang járta át az egyházat a latin-amerikai felszabadítás teológiával, melynek Gustavo Gutiérrez – egy perui plébános – volt az elméleti megalapozója. Újdonsága abban állt, hogy a történelem során most először hallatszott igazán a szegények hangja. Ez az irányzat az Egyesült Államok politikája, a neoliberális gazdaságpolitika vagy a gazdagok és szegények közötti elképesztő különbségek ellen egyaránt fellépett. „Egyszerre vagyunk szegények és keresztények, és egyszerre vagyunk hűségesek az Istenhez és a néphez” – fogalmazta meg tézisét Gutiérrez. A felszabadítás teológiája tudatosan vállalta a sorsközösséget a szegényekkel. Célja egy új, egyenlőségre és testvériességre törekvő társadalom volt. Követői az „idők jeleire” figyeltek, nem a hitigazságokat elemezték, hanem a való életből indultak ki. A Bibliát is sajátos módon értelmezték. A Kivonulás könyvével összefüggésben arra jutottak, hogy ahogy a zsidókat kimenekítette Isten a szolgaságból, úgy kell a szegényeket kiszabadítani az elnyomásból. Szerintük Jézus Krisztus elsősorban nem megtestesülésével vagy kereszthalálával váltotta meg az emberiséget, hanem a szegények és a bűnösök felé forduló felszabadító gyakorlatával.
A felszabadításteológia elveit többen a gyakorlatban szerették volna megvalósítani. Camilo Torres kolumbiai pap beállt a gerillák közé. Ernesto Cardenal – az erőszak nélküli forradalom híve – a nicaraguai szandinista kormányban vállalt kulturális miniszteri posztot. Haitin Jean-Bertrand Aristide szalézi szerzetes volt az állam elnöke, háromszor is. Fernando Lugo paraguayi püspök 2008 és 2012 között volt hazája elnöke. Azok, akik a politikai pályát választották, papi hivatásukat nem gyakorolhatták tovább. A szegények melletti kiállásnak Dél-Amerikában több pap is áldozatául esett. Óscar Romero San Salvador- i érseket misézés közben lőtték le.
A latin-amerikai püspökök 1955-ben hozták létre a Latin-amerikai Püspöki Tanácsot (CELAM). A következő évtizedekben ez a szervezet jelenítette meg leginkább a felszabadításteológia elveit. 1968-ban Medellínben megtartott tanácskozásukon fogalmazták meg célkitűzéseiket. Ezek értelmében „egy új történelmi korszak küszöbén állunk, mely vágyódik a szolgaság minden fajtája alóli felszabadításra. Egy új civilizáció fájdalmas megszületésének előjeleit látjuk. Egy valóban szegény, missziós egyház képe bontakozik ki előttünk, mely síkra száll az egész ember felszabadításáért.” A CELAM pueblai tanácskozásán részt vevő püspökök szerint újra kell értékelni a keresztény emberképet, melynek legnemesebb értéke a szabadság, amely nem valósulhat meg a teljes felszabadulás nélkül. Ezen a konferencián jelen volt II. János Pál pápa is, aki felszólalásában kijelentette, hogy Krisztus nem maradt közömbös a társadalmi erkölcs kötelező parancsával szemben, így az egyháznak is állást kell foglalnia. Ám ahogy Krisztus sem volt forradalmár, úgy az egyház sem avatkozhat bele közvetlenül a politikai csatározásokba. II. János Pál 1993-ban Santo Domingóban is kiállt a „szegények melletti opcióért” a „reakciós” püspökökkel szemben. XVI. Benedek 2007-ben, a brazíliai Aparecidában arra mutatott rá, hogy mind a marxizmus, mind a kapitalizmus földi boldogságot ígér, ám napjainkra mind a kettő csődje jól látszik. Az igazságos struktúrák nem képesek megoldani a társadalmi problémákat az emberek részvétele nélkül, és az igazságos struktúrát alá kell rendelni az erkölcsi követelményeknek.
A Hittani Kongregáció két állásfoglalásában foglalkozott a felszabadítás teológiájával. Ezekben sürgette a szegények melletti kiállást, ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy teológiai tévedések is megjelentek a felszabadítás teológiájában. Ilyen például a felső és alsó rétegek egyházáról kialakított vélemény, vagy a Biblia egyoldalú értelmezése. Az is fontos, hogy a szegényeket ne szűkítsék le a marxizmus proletariátusára. A társadalmi viszonyok megváltoztatása önmagában még kevés. Az evangélium hirdetéséhez hozzátartozik az igazságosság előmozdítása. Egy földi Isten országának eljövetele hamis illúzió, mert a keresztény remény a végső beteljesedésre irányul.
Napjainkra a felszabadítás teológiáján belül is elindult egy tisztulási folyamat, ugyanakkor a társadalmi igazságtalanság ellen az evangélium nevében fel kell szólalnia az egyháznak. XVI. Benedek a Szeretet az igazságban és Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű enciklikája komoly bírálatot tartalmaz a gazdagokkal és a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Érdekesség, hogy a Hittani Kongregáció jelenlegi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller közös könyvet adott ki Gustavo Gutiérrezzel. A prefektus így fogalmaz: „Nincs alternatíva az e világi jólét és a túlvilági üdvösség között. Teremtés és megváltás, hit és világformálás összetartozik egymással.”
Lejegyezte: Baranyai Béla
A „szegény egyház” csírája
A II. vatikáni zsinat történetének egy kevéssé ismert epizódja az az esemény, melyet katakomba- szerződésként tart számon az egyháztörténelem. A római Szent Domitilla katakombáinál 1965. november 16-án negyven püspök aláírt egy esküt, melyhez később még ötszáz püspök csatlakozott. Ebben azt vállalták, hogy a szegényeket állítják lelkipásztori működésük középpontjába. A szerződésben jól meghatározott, gyakorlati lépésekre kötelezték magukat az aláírók. Ezek szerint „lakás, étkezés és közlekedési eszközök tekintetében” úgy élnek majd, ahogyan a környezetükben élők. A gazdagságról „egyszer és mindenkorra” lemondanak, nem viselnek drága ruhát és nemesfémből készült hivatali jelvényt. Tevékenységük során igyekeznek a hátrányos helyzetűeknek a lehető legnagyobb segítséget megadni. Olyan törvények és struktúrák megalkotását szorgalmazzák, melyek az igazságosság és az egyenlőség elvein nyugszanak.
