Kitől való ez az idézet? – kérdeztem a magyarfüzetem fölé hajolva.
− A családi szállóigére gondolsz? Gárdonyitól – felelte anyám, majd kivette a pogácsákat a sütőből, és a forró tepsit a platnira tette. Sosem értettem, hogy nem égeti meg a kezét konyharuha nélkül.
− Ha meghűlt, egyetek belőle. − Azzal magára terítette gyapjúszvetterét, és kiment a kertbe. Tavasztól az első fagyokig mindig ott talált rá az este.
„Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,7–8a)
Izgatottan lépett ki az utcára, becsukva maga mögött kertes házuk nyikorgó kapuját. Hetek óta erre a napra készült. A nagy napra. Még egyszer belenézett a táskájába. Virág, ajándék, pénztárca, bérlet. Minden megvan, indulhat. Mélyet lélegzett a tavaszi virágillatból. Élvezte a délelőtti sétát, munkába rohanáskor nem engedhette meg magának ezt a luxust. A peronon várakozva a végállomás árkádsorát egész tetszetősnek találta. A villamoson alig lézengett valaki. Elég a zsúfoltság hétköznapokon, most örült a nyugalomnak. Kinézett az összekarcolt ablakon. A sínek mentén fehér és rózsaszín sziromhajzatukkal visszafelé szaladtak a fák. Mintha menekültek volna valami elől. Az egyik mellékutcában egy mókust vett észre, amint épp a villanyvezetéken futott át. Elmosolyodott. Hát igen, ők is alkalmazkodtak.
„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Jn 1,5)
– Kapcsolja ki rögtön! Meglátják a fényt, és nekünk annyi!
Majdnem kiejtettem kezemből a mobilt, amikor a férfi rám kiáltott. Nagyon megijedtem. Zavartan nézett rám, a feldúltságtól nyakán kidagadtak az erek. Vonásai csak lassan kezdtek szelídülni. Lesütötte a szemét, fülére tapasztotta mindkét tenyerét, majd összegörnyedve előrehajolt. Homloka a térdéhez ért. Nyögve sírt, mint a csecsemők.
Útlevél
„…aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9b)
Öt állampolgárságot kapott. Pedig nem volt nagy világfi. Épp ellenkezőleg. Nagyapa valójában még a falu határát sem hagyta el soha. Ugyanabban az egyszerű kis házban élte le az életét, velünk közös udvarban. A Monarchia Magyarországán született. A bécsi döntésig, közel húsz éven át csehszlovák fennhatóság alá tartozott a néhány ezres település. Hatesztendei, tiszavirág-életű magyar kötődés után, a Vörös Hadsereg térhódításakor egész Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. Később Ukrajna függetlenedésével az emberek ismét kénytelenek voltak lecserélni hivatalos okmányaikat.
„Ösvényeiken baj és nyomor,
a béke útját nem ismerik,
Isten félelme nincs szemük előtt.”
(Róm 3,16–18)
Izgalomtól dobogó szívvel léptem be a palota csak beavatottak számára megnyíló termébe. A szobák szobájába, amelynek irdatlan magasságában rögtön elvesztem, mégis otthonos érzés vett körül ölelőn. Talán a színek miatt. Az utóbbi napokban gyakran elképzeltem, milyen lehet a titokzatos lakosztály. Rákerestem az interneten is, de nem találtam róla képeket. A látvány mindent felülmúlt.
