Oda lőnek

Már akkor furcsának találtam, amikor felszállt a vonatra. Félszegen nézett körül. Mint aki valami rosszat tett. Elindult a kocsi belsejébe, aztán mégis úgy döntött, jó lesz neki az ajtó mellett. Velem szemben ült le. Szürke dzsekijén lehúzta a cipzárt, de nem vetette le. Sapkáját a zsebébe gyűrte. Ölében tartotta szakadt nejlonszatyrát. Egy ideig nézelődött kifelé a szutykos ablakon, tekintete mindig előreugrott, ahogy újabb és újabb látnivalókra akadt az elszaladó mezőkön, aztán elaludt. Végre alaposan megnézhettem. Harminc-harmincöt lehetett. Csapzott barna haj, többnapos borosta, kopott farmer, sáros bakancs. Meglódult női képzeletemmel már össze is raktam egy élettörténetet. Hogy elhessegessem előítéleteimet, belelapoztam egy képes magazinba. Az utasok egy része időközben leszállt, talán tízen maradtunk a teremkocsiban. Be is sötétedett. Munkácsig volt még egy órám, gondoltam, felhívom a barátnőmet. Még ki sem csengett a telefon, amikor eldördült a kiáltás. Mindenki felénk fordult. A beszélgetők abbahagyták az anekdotázást. A csendet csak a kerekek fémes súrlódása törte meg. A zöld műbőr üléseken villanyoszlopok sötét árnyai futottak át.


Kínos helyzet volt, nem tudtam, mitévő legyek. Megérintettem a férfi vállát, kérdezve tőle, mi a baj. Felegyenesedett. Sírással küszködve kért bocsánatot. A frontról jön, hadifogságból. A legutóbbi megállapodás eredményeként engedték haza. Hetekig harcolt Donyeck mellett. Háborúról eddig csak könyvben olvasott. De most minden élesben történt. Legtöbbször kiszolgáltatottan, órák hosszat vártak egy parancsra. Közben pedig azért imádkoztak, hogy minél később kapják meg. Mert az összecsapások sokuknak a véget jelentették. A vér édeskés szaga beleivódott orra hámsejtjeibe. A sebesültek jajgatása és hörgése iszonytató volt. Legjobb barátja a kezei között halt meg. És miért? A becsapódások robajában sokszor érezte úgy, hogy többé ő sem tér haza. Néha az éjszakát is a lövészárokban kellett tölteniük. Szabály volt, hogy sötétedés után tilos telefonálni, mert a fény az életükbe kerülhet. Az a kis képernyő is. Ahol világosság van, oda lőnek. Még nem fogta fel, hogy számára vége, hogy kikerült a háborús zónából, a veszélyből. Ott csupán egy megcélzott pillanaton múlik az élet.

Együtt szálltunk le a vonatról. Megnyugodva láttam, hogy a peronon összeölelkezik egy lánnyal. Félórára lakom az állomástól, így gyalog indultam haza, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Otthon egy forró fürdő után a teámat kortyolgatva átfutottam a napilap szalagcímeit. Erősödnek a véres összecsapások keleten – Partizánok is beszálltak a szakadárok elleni harcba – Terrorkészültség Párizsban – Megerőszakoltak egy lányt – A szén-monoxid-mérgezés újabb áldozatokat szedett – Megfojtotta újszülöttjét, majd magával is végzett – Kilencen haltak meg közúti balesetben. Csupa szörnyűség. A gonosz tevékenyen működött ma is. Célra tartott, lőtt és talált. Nyomában pusztulás. Megint ártatlan emberek élete dőlt romba.

A konyhából kilépve mellém társult a katona egyik mondata. Ahol világosság van, oda lőnek. Belém karolva kísért tovább, hogy a nappaliba érve más felhangot adjon a napi híreknek. Valóban. A sötétség erői nem lankadnak. Fegyverei tűzparancsra várnak. A mindennapokban is. Ahol világosság van, oda lőnek.

A kanapén eldőlve végre felhívtam a barátnőmet. De előbb egy önkéntelen mozdulattal leoltottam a villanyt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..