Minden lépésnél roppan a hó cipőm alatt, miközben próbálok lépést tartani nagyanyámmal. A sötét decemberi hajnalon szótlanul baktatunk a templom felé. Olyan érzésem van, mintha csak mi ketten lennénk ébren az egész faluban. A saroknál aztán csatlakozik hozzánk egy fekete ruhába bugyolált, görbe hátú öregasszony. Később ismerem csak meg: Matild néni az, akitől a tejet hordjuk. Dicsértessék! – köszöntik egymást nagyanyámmal. Nekem nagyon korán van még, alig tudok gondolni valamire. Leginkább az foglalkoztat, hogy fázom és álmos vagyok. Miért is hívott el nagyanyám? És én miért jöttem el? Nem lett volna kötelező…

Valaki gyertyát gyújtott a hajnal elé. Kora reggel sietek a vonathoz, fák közt, melyeknek rácsai csörögnek a szélben, szemben a XVI. századra emlékeztető bástyalábazatos ház, ablakában a gyertya. Ki gyújtotta meg és miért?

Sokfelé jár a gondolat, szokás hagyományokat keres, de csak az advent jár elöl. Elég ennyi, a többi a gyertyagyújtóé…

Bacsmai László plébános jó kedélyű, megnyerő személyiség. 2003 óta szolgál Szekszárdon. Kerületi esperes, püspöki tanácsos, a családreferatúra vezetője. 1991-ben szentelték pappá, ezt két kápláni év követte Pakson, majd egy év Szekszárdon, utána kilenc esztendőre visszakerült szülőföldje közelébe, Felsőszentmártonba, ebbe a horvát faluba, amelyhez öt horvát lakosságú település tartozott. Laci atya anyanyelveként a horvátot őrzi. „Mint horvátnak, úgy éreztem, felelősségem van: nemcsak a hitet, hanem a nemzeti identitást és a nyelvet is őrizzem a végeken. Takács püspök úr, kispapkoromban lelkivezetőm mondta: a Jóisten oda küldi a kegyelmet a papnak, ahová a püspök helyezi. Ennek szellemében távoztam 2003-ban a horvát környezetből; könnyek között érkeztem ide, s azt mondtam a hívőknek: szívem Felsőszentmárton és Szekszárd között félúton van, tegyünk meg kölcsönösen mindent, hogy mihamarabb megérkezzen. Nem sokkal később már úgy jegyeztem le Szekszárdra érkezésemet: újra itthon.”