Beszélgetés Barabás Márton képzőművésszel

Évtizedekig a „szabadúszó” képzőművészek közé tartozott, Aszódtól és Váctól Indiáig és Norvégiáig bebarangolva országot-világot, gyakran írókkal-muzsikusokkal társulva. A Barabás-féle összművészet szép összefoglalása a még ifjúkorában, 1990-ben megjelent, soknyelvű, sokszerzős monografikus kötet, az Avantgárd és akadémizmus, amelyben egy igazi világpolgárművész portréja bontakozott ki. Ehhez képest ötvenöt éves kora táján száznyolcvan fokos fordulat következett: a művészet mellett főhivatású tanári munka s a művészeti doktorátus megszerzése. A korábbinál jóval helyhez kötöttebb, statikusabb életforma. Vajon mi állt ennek az éles váltásnak a hátterében?

– Ezt a fordulatot – ha egyáltalán fordulat volt – nem érzem száznyolcvan fokosnak. Már főiskolás éveim alatt, s valamivel később, 1977 után tanítottam néhány évig. Csepelen, a Rideg Sándor Művelődési Házban vezettem rajzszakkört. Magántanítványokat is vállaltam, a főiskolára készítettem fel őket. Megtisztelő volt, hogy mesterem, Kokas Ignác rám bízta fia tanítását. Kokas Laci diplomás belsőépítész lett. 1979-ben megnősültem, gyerekeink születtek, a háromból egy mára muzsikus lett, kettő az én utamat választotta. Évtizedekig festésből, könyvborítók készítéséből, sikeres pályázatokból éltünk.

A holland aranykor festményei a Szépművészeti Múzeumban

Rembrandt képeinek többsége, portréi akár ma is készülhettek volna. Realizmusa, a megfestés minden mesterkéltség és cicoma nélküli egyszerűsége időtlenné teszi műveit. Modelljeinek pózmentes beállítása közvetlen, intim hangulatú. Kislány az ablakban című festményén szinte nem is látszanak az ecsetvonásai. Foltszerűen dolgozott, a formára koncentrált. Nyoma sincs a felesleges részletező naturalizmusnak, amely akkoriban, 1651-ben eléggé általános volt a reneszánsztól örökölt képzőművészetben. Rembrandt „modernsége” egyszerűen fantasztikus, korát megelőző festői látásmódja egyedülálló. Sokkal később, a XIX. század impresszionistáinál figyelhetünk meg hasonló festői látásmódot, mintha az ő képeik is felülállnának a tér és az idő dimenzióján. Persze közben változott a divat, e festményeken más ruhákat hordanak az emberek, másképp néznek ki a szobabútorok, és az utcákon szekerek helyett „automobilok” jelennek meg.

Hét éve költöztünk a fővárosból a Fejér megyei Ráckeresztúrra, édesapám szülőfalujába. Első utam a postára vezetett, mert minden településen, ahol megfordulunk, vásárolunk képeslapot, hogy kis Ági ne csak a szívében őrizze Magyarország községeit, városait. Szép gyűjteményét sajnos nem sikerült XXI. századi ráckeresztúri lappal gazdagítani, de nem adtuk fel. Az egyik legnépszerűbb internetes piactéren bukkantam az 1940-es években futott képeslapra, amelyet a Hangya Szövetkezet megbízásából Barasits (Budapest, Nagyatádi Szabó utca 46.) adott ki.

Elveszik, elviszik, miközben egy család küzd a létért, a holnapért, s kimondva-kimondatlanul: a boldogságért. S teszi mindezt szeretethiányos légkörben, egymás mellett, s nem együtt haladva, egymás véleményét, gondolatait nem megértve, az önző ént a figyelem központjába állítva. Mindegy, hogy a hajdani polgári lét emlékmorzsáiból szemezgető, leginkább már a halálba kívánt nagymama-e az illető, Karolin anyó (aki ennyi idősen sem képes kimondani: légy szíves, netán azt, hogy köszönöm), vagy a rendkívül karakán, az albérlőtől megértést és alkalmi mámort remélő, részeges urával élő asszony, Szapperné. A többnyire pongyolában járkáló, s vadállat férjétől elszenvedett hajdani bokatörését rendre felemlegető Nusi, aki látszólag ugyan elengedte már gyermekei kezét, mégis pórázon próbálja tartani idő előtt kiházasított, megesett lányát, Esztert, s a kiváló képességekkel megáldott, ám az egyetemről – hiába a jeles érettségi – helyhiány miatt elutasított Janikát. Igen ám, de már nem szoríthatja oly erősen a pórázt, csak akkor, ha az anyagi függőség kérdése tolakodik elő…

A hajdúszoboszlói Hotel Atlantisban tekinthetők meg november 28. és december 10. között a Ferenczy Noémi-díjas textilművész és neves tanáregyéniség, Madarász Kathy Margit alkotásai. Ez azonban nem egyszerűen tárlat, hanem egyszersmind újabb komoly szakmai elismerés is. Margit asszony – akit balladás szépségű munkái nyomán talán joggal nevezhetünk így – lett ugyanis ezúttal a Fekete Bori-díj második kitüntetettje. Ezt a díjat a 2012-ben létrehozott Fekete Borbála Alapítvány adja át, a Tiszántúl egyik legjelentősebb, 1992-ben, ötvenkilenc éves korában elhunyt művésztanárának emlékére s azok megerősítésére, akik e két hivatásban, az alkotásban és a tanításban, a tehetségek felfedezésében egyaránt jeleskednek.

A csillagos égbolt látványától megrészegült scifi írók már számtalanszor felvetették, hogy a Föld csak a bölcsőnk, nem az otthonunk. Előbb-utóbb mennünk kell innen. Vagy azért, mert szűk lesz nekünk, vagy azért, mert élhetetlenné válik. Christopher Nolan legújabb filmjében a mindent ellepő por és a penész terjedése arra kényszeríti az emberiséget, hogy korábbi nagyszabású céljait – köztük a szüntelen háborúskodást – feladva egyetlen tevékenységre összpontosítson: az élelem megtermelésére. A helyzet évről évre romlik, arra pedig, hogy más lakóhely után nézzünk, már nincs lehetőség. Az anyagi forrásokat felemészti a mindennapi betevő előteremtése.