„Örvendjetek az Úrban”

Vajon miért nem vált fontossá számunkra ez az üzenet az elmúlt negyven évben? Nem valamiféle gyógyíthatatlan borúlátás mondatja velünk, hogy a magyar (egyházi) köztudatnak sajnos nem része ez az apostoli levél. Például hiába keressük a katolikus.hu weboldal pápai megnyilatkozásokat tartalmazó részén (igaz, a Wikipédián van róla magyarul egy tartalmi ismertetés). Pedig megjelent magyarul, az ama bizonyos szentév alkalmából kiadott Teológiai évkönyvben. A hetvenes évek katakombaszerű keresztény könyvkiadásának világában persze szinte teljesen észrevétlenül. A pápai szöveg fordítójának személye is ismeretlen; nem lehetetlen, hogy azért nem szerepel a neve a kötet elején vagy a dokumentum végén, mert olyasvalakiről van szó, akinek még a létét is igyekezett eltüntetni a nyilvánosságból a kommunista diktatúra. Tudunk ilyen esetekről. S ha így van, a keresztény örömnek annál megindítóbb párhuzamáról van szó, hiszen az apostoli buzdítás címét adó kezdő idézet is fogságból szóló üzenet: Pál apostol külső szabadságától megfosztva küldte el örömre buzdító levelét a filippi híveknek. S az ő nevét viselő XX. századi pápa szintén arról ír, hogy külső és belső szorongattatások közt is felfedezhető és megtisztítható a forrás, ahonnan felfakadhat a Szentlélek életadó öröme. Ebben lehet segítségünkre ma is ez a dokumentum, és ezért tesszük közkinccsé folytatásokban az Új Ember hasábjain, épp advent harmadik, vagyis az öröm vasárnapjától kezdve.

 


VI. Pál pápa apostoli buzdítása az egész katolikus világ püspökeihez, papjaihoz és keresztény híveihez a keresztény örömről

 

Tisztelendő Testvérek és szeretett Fiaim! Üdvözletem és apostoli áldásom!

 

Örvendjetek az Úrban, mert közel van mindazokhoz, akik segítségül hívják őt igazságban! (Vö. Fil 4,4–5; Zsolt 145,18). A szentév folyamán már többször buzdítottuk Isten népét, hogy örvendező és lelkes kész- séggel fogadja a jubileum kegyelmét. Buzdításunk, jól tudjátok, Krisztusban belső megújulásra és kiengesztelődésre szólít fel. Az emberek üdvösségéről és teljes boldogságáról van ugyanis szó. Most, amikor a hívek az egész világon a Szentlélek eljövetelét készülnek megünnepelni, arra szólítunk fel benneteket, hogy kérjétek tőle az öröm ajándékát.

Ami minket illet, bizony a kiengesztelődés szolgálatában sok ellenkezéssel és nehézséggel találkozunk (vö. „Paterna cum benevolentia”, AAS 67 [1975], 5–23.). De a Szentlélek öröme ösztönöz és erősít minket e szolgálatban. Amit Pál apostol mond, aki a korintusi hívek közösségébe vetette bizalmát, azt mi az egész egyházra kiterjesztve állíthatjuk: életre-halálra a szívünkben vagytok. Nagy a bizalmam bennetek. Vigasz tölt el, s minden bajom közt is túlárad bennem az öröm (2Kor 7,3–4). A szeretet sürget minket is arra, hogy felszólítsunk benneteket ebben a túláradó örömben való részesedésre, amely a Szentlélek ajándéka (vö. Gal 5,22).

Komoly és erős ösztönzést érzünk arra, hogy ebben a szentévben és éppen a pünkösdi ünnepek közeledtével apostoli buzdítást intézzünk hozzátok, melynek fő mondanivalója a keresztény öröm: öröm a Szentlélekben. Szinte himnuszt szeretnénk énekelni az isteni öröm megünneplésére, hogy visszhangozzék tőle az egész világ, különösen pedig az egyház, azért, hogy a szeretettel együtt az öröm is árassza el az emberek szívét, mert ez a nekünk adott Szentlélek gyümölcse (vö. Róm 5,5). Szeretnénk, hogy a ti örömötök a miénkkel egybecsengjen, lelki vigaszára Isten egyházának és mindazoknak, akik felfigyelnek erre az ünnepre.

I. Az emberek vágyódnak az örömre

Nem tudja eléggé magasztalni a keresztény örömöt az, aki nem érti meg a teremtő Isten külső és belső tanúságát önmagáról a teremtés alkalmával: És látta Isten, hogy jó (Ter 1,10.12.18.21.25.31). Isten olyan világba helyezte az embert, amely hatalmának, bölcsességének, szeretetének műve, s mielőtt személyesen feltárta volna önmagát a kinyilatkoztatás útján, előkészítette teremtményeinek értelmét és szívét az öröm és igazság befogadására. Erre fel kell figyelnünk, mert ez az isteni titok megsejtéseként tör fel az ember szívéből az ámuló és csodálkozó gyermekkortól a békés öregkorig.

Az ember, mihelyt észreveszi a világot, meg is akarja ismerni és birtokába venni, de ugyanakkor önmaga kiteljesedését és boldogságát is keresi benne. A boldogságnak, mint ismeretes, sokféle fokozata van. Legmagasabb foka az öröm, a teljes értelemben vett boldogság, amikor az ember felsőbb képességeivel élvezi a megismert és megszeretett jót (vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I–II, q. 31, a. 3). Az ember örömmel telik el, valahányszor kapcsolatba kerül a természettel, főleg mikor találkozik embertársával, részese lesz értékeinek, és kapcsolatba kerül vele. De sokkal magasabb rendű az öröm és boldogság, amikor Istent mondhatja magáénak, s megismerheti és szereti őt, aki a legfőbb és változhatatlan jó (uo. I–II, q. 28, aa. 1,4). A költők, művészek, az emberiség nagy gondolkodói, férfiak és nők, akár Krisztus előtt éltek, akár a mostani korban élnek, képesek arra, hogy ezt a bizonyos belső fényt felfogják s meg is tapasztaljanak valamit az isteni örömből.

De ki tagadhatná, hogy ez az öröm mindig hiányos, gyenge és nehézségeknek van kitéve. Különös dolog, hogy bár tudjuk, hogy mennyivel többet ér az igazi boldogság, mint a futó élvezetek, azt is tudjuk, hogy nincs tökéletes boldogság. A korlátok megtapasztalása – s ebből kijut minden kornak – arra készteti az embert, hogy keresse azt az óriási különbséget, amely a valóság és a végtelen utáni vágy között van.

Az általános véleménnyel ellentétben az a benyomásunk, hogy korunkban különös módon még fokozódik is az öröm elérésének nehézsége; ez adta az indítást jelen üzenetünkre. A technikai találmányokban gazdag emberi társadalom megsokszorozhatta ugyan az élvezetek megszerzésének lehetőségét, de nehezen tud örömöt nyújtani. Az igazi öröm máshonnan fakad, az szellemi dolog. Gyakran ott, ahol bőven van pénz, pompa, ahol gondosan ügyelnek az egészség védelmére, az anyagi javak biztosítására, mégis unottság, lelki betegség és szomorúság sok ember sorsa. És ez sokszor olyan szorongásra, reménytelenségre vezet, amelyet nem képes feloldani sem a színlelt jókedv, sem az élvezetek őrült fokozása, de még az úgynevezett mesterséges paradicsom sem. Talán érzik az emberek tehetetlenségüket, mivel nem képesek már lefékezni a nyereséghajhászó ipar fejlődését s a társadalmat emberi értelemmel irányítani? Vagy talán a jövő tűnik nagyon bizonytalannak, s maga az emberi élet van veszélyben? Vagy talán még inkább a ma­gá­ra­ma­ra­dottság a probléma, a szeretetnek és a baráti közelségnek a hiánya, a dolgok talmi üressége, amelyet igazában meg sem tudnak fogalmazni. Sokfelé, még nálunk is, a testi és erkölcsi bajok állandóan fokozódnak. Olyan sokakat gyötör az éhség, tömegek pusztulnak el értelmetlen háborúk következtében, rengeteg az élet számkivetettje. Talán nem súlyosabbak ezek a bajok, mint amelyek a múltban voltak, de annyira általánosak, hogy elborítják az egész világot. A hírközlő eszközök révén ismertebbek is lettek, és belevésődnek az emberek tudatába, legalább olyan mélyen, mint a jó hírek. Ránehezednek terhükkel az emberi lelkiismeretre, és sokszor úgy tűnik, hogy széles elterjedtségük miatt emberileg nem is lehet megoldani a problémákat.

Ez a nehéz helyzet azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy az örömről beszéljünk, hogy örömöt reméljünk. Kortársainknak, akik nyomorban élnek, szükségük van arra, hogy megtapasztalják az örömöt, és meghallják dallamát. Heves és nagy fájdalom tölt el minket azok miatt, akik elnyomásban, nyomorúságok és kínzások közepette a szomorúság sötétségében élnek. Különösképpen gondolunk azokra, akik az anyagiaktól megfosztva nélkülözik a segítséget és a barátokat, és úgy látják, hogy minden emberi reményük szertefoszlott. Velük imában és szeretetben mindig együtt érzünk. Nem akarjuk, hogy bárki is reménytelenül elsenyvedjen, hanem keressük azokat a megoldásokat, amelyek fényt vihetnek életükbe. Nézetünk szerint háromfajta megoldás kínálkozik.

Az embereknek egyesített erőfeszítéssel kell azon lenniük, hogy a népek megkapják legalább a minimumot a felemelkedéshez, a jóléthez, a biztonsághoz és a boldogsághoz szükséges igazsághoz. Ez az egyetértéssel végzett munka már Isten műve, és Krisztus parancsa értelmében történik. Ez már képes megteremteni a békét, reményt kelt, megerősíti az összetartást, nyitottá teszi a lelket az öröm befogadására, azét is, aki ad, azét is, aki kap, minthogy nagyobb boldogság adni, mint kapni (ApCsel 20,35). Már sokszor figyelmeztettünk benneteket, szeretett testvéreink és fiaink, hogy komolyan tegyétek a földet otthonosabbá és barátságosabbá, s késedelem nélkül valósítsátok meg az igazságosságot és szeretetet, hogy az egész emberiség igazán fejlődhessen. A II. vatikáni zsinat konstitúciójától, a Gaudium et spes szavaitól kezdve számos pápai megnyilatkozás hangsúlyozta ezt. Bár most tulajdonképpen nem erről akarunk hozzátok szólni, mégis kérünk mindenkit, el ne feledkezzék a felebaráti szeretet elsődleges kötelességéről, amely nélkül az örömről szóló szavak értelmetlenek lennének.

Kitartóan kell törekedni arra, hogy az emberek megtanulják vagy újból megtanulják a lélek egyszerűségében élvezni az emberi örömöket, amelyeket a Teremtő zarándoklásunk idejére ad. Ilyen a lét és élet öröme, a tiszta és megszentelt szeretet öröme, a természet csendjéből merített megbékéltető öröm, az alkotás komoly öröme, a hűséges kötelességteljesítés öröme, a szív tisztaságából, egymás segítéséből, a barátságból fakadó öröm, az áldozatosságból fakadó, áldozatosan szerzett öröm. A keresztény derű megkívánja, hogy az ember maradjon fogékony a természetes örömökre. Krisztus sokszor ezekből kiindulva hirdette Isten országát.

Ám buzdításunk célkitűzése túlszárnyalja ezeket is. A mi kérdésünk elsősorban a lelkiek rendjéhez tartozik. A mai ember lelkében nincs meg az az erő, mellyel bensőleg vállalni tudná korunk szenvedését és nyomorát; ezek ellenkezőleg összetörik, éspedig annál inkább, minél jobban elveszti szeme elől élete értelmét, nem bízik önmagában, hivatásában, jövőjében, mert ezek már meghaladják az emberi természetet. A világot megfosztja szent jellegétől, és elszakítja azt a fonalat, mely Istenhez fűzte. A dolgok ereje és értéke, valamint a remény nincs már biztonságban. Isten is értelmetlen, elvont valaminek tűnik; s bár mindezt nem is tudja megfogalmazni, Isten csendje terhére van. Hidegség és sötétség van azok lelkében, akiket valami szomorúság ér. Nem lehet szó nélkül hagyni a nem hívő ember szomorúságát; a lélek ugyanis, amely Isten képére és hasonlóságára van teremtve, és természeténél fogva rá mint legfőbb és egyetlen Jóra van ráállítva, ha nem ismeri és nem szereti őt, nem tapasztalhatja meg azt az örömöt, amelyet az Isten akárcsak tökéletlen ismerete is jelent, és az a biztos tudat, mellyel hisszük, hogy köztünk és közte a haláltól sem széttéphető kapcsolat van. Emlékezzünk Szent Ágoston szavaira: „Magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned (Augustinus: Vallomások, I, 1; ApCsel 33,1). Ezért van az, hogy ha az ember törekszik közelebb jutni Istenhez, és elfordul a bűntől, már eltölti a lélek öröme. De erre a test és vér önmagában elégtelen (vö. Mt 16,17). A kinyilatkoztatás azonban megnyithatja a hozzá vezető utat, és a kegyelem véghez tudja vinni a változást. Az az eltökélt szándékunk, hogy a keresztény öröm forrásaihoz vezessünk benneteket. De hogyan tudnánk ezt megtenni, ha nem hallgatnánk Isten szavaira, és nem figyelnénk szeretetének örömmel eltelt hírnökére?

II. Az Ószövetség megígéri a keresztény örömöt

A keresztény öröm lényegében részesedés abban a kifürkészhetetlen örömben, amely isteni és emberi, mivel a megdicsőült Jézus Krisztus lelkéből fakad. Mikor ugyanis az Atyaisten elkezdte kinyilatkoztatni a történelemben akaratának titkát, és jóságos terve szerint az idők teljességében elénk tárta Jézus Krisztusban (vö. Ef 1,9–10), akkor ez az öröm homályosan már felcsillant Isten népénél, de lényege még nem volt világos.

Atyánk, Ábrahám a beteljesülő egykori ígéretről biztosítást nyert, és remélve a remény ellenében is elnyerte ennek az örömnek a prófétai zsengéjét fia, Izsák születésekor (Ter 21,1–7; Róm 4,18). Ez az öröm bizonyos értelemben felmagasztosult fia feláldozásának próbájában: fiát élve visszakapta; ez pedig jelképezte az eljövendő egyszülött Fiú feltámadását, akit Isten áldozatul adott megváltásunk eszközlésére. Ábrahám ezért ujjongott: látta Jézus Krisztus napját, az üdvösség napját; látta és örült (Jn 8,56).

Az üdvösség feletti öröm felduzzad és kiárad az ősi Izrael prófétai történelme során. Megmarad, sőt kivirul a legnagyobb megpróbáltatások idején is, amelyeket a választott nép hitetlensége és kívülről jövő üldöztetések vontak maguk után. Ez az öröm, mely sok nehézségnek volt kitéve, de mindig feléled, sajátos tulajdonsága Ábrahám utódainak.

A kiszabadulás és helyreállítás megrendítő megtapasztalását látjuk itt, mely az irgalmas Isten szeretetéből árad a kedvelt nép felé, s adja nekik a Szövetség ígéreteit kizárólag kegyelemből és csodálandó hatalommal. Ez a mózesi húsvét öröme, amely előképe lett az eszkatologikus szabadulásnak, s amelyet majd Jézus Krisztus valósít meg az új és örök szövetség húsvéti rendjében. Olyan örömről van itt szó, amely a mi korunkban is lehetséges, amelyet a zsoltárokban ma is megéneklünk, s amelynek lényege ez: Istennel és Istenért éljünk! Végül szó van itt arról a dicsőséges és természetfeletti örömről, amelyet a próféták az új Jeruzsálemről hirdettek meg: kiszabadult a rabságból, és élvezi Isten misztikus szerelmét.

Ennek a túláradó, kimondhatatlan és a megváltást magával hozó örömnek a teljes értelmét csak az új húsvét, az új kivonulás ideje mutatja meg. Akkor majd Isten az ő népét értünk szenvedő Szolgájának halála és feltámadása által kivezeti e világból, a földi előképi Jeruzsálemből az égi Jeruzsálembe: Mivel elhagyatott és gyűlölt voltál, és senki sem látogatott meg, azért a századok büszkeségévé teszlek és nemzedékek örömévé. Ifjak és szüzek s gyermekeid laknak majd benned. S amint a vőlegény örül menyasszonyának, úgy leli örömét benned a te Istened (Iz 60,15; 62,5; vö. Gal 4,27; Jel 21,1–4).        

                (Folytatjuk.)