Történetmondók

Több mint hétszáz ács, szobrász, festő, faműves, kőfaragó és asztalos dolgozik a szövetkezetben. A legtöbbjük exportra is készít bútorokat és templomi padokat, oltárokat, gyóntatószékeket, feszületeket, szobrokat meg festett üvegablakokat. Minden egyes darab gondos megmunkálás eredménye, kézzel készül, nemes alapanyagokból, és alkotója névjegyét viseli. „Az emberek általában nem hisznek a szemüknek, amikor látják ezeket a darabokat – mondja Elaine Smith, az egyik galéria vezetője. – Egyszerűen megérzik, hogy ezeknek a tárgyaknak történetük van, és rácsodálkoznak, mi történhet a fával vagy a kővel. Gyönyörűek ezek a munkák, látszik bennük a spiritualitás.”

A perui kézművesek egy ötéves bentlakásos iskolában tanulták ki a szakmát. Ugo de Censi szalézi szerzetes hozta létre az iskolát, és rendje alapítójáról, Don Boscóról nevezte el. A történet úgy kezdődött, hogy néhány édesanya megjelent a templomban, és arra kérte padre Ugót, fogadja be a gyermekeit, mert a család már nem tud gondoskodni róluk. Ekkoriban a padre olasz kézműveseket hívott Peruba, hogy segítsenek felújítani a chacasi templomot. Az eset után arra gondolt, meggyőzi őket, hogy maradjanak, és tanítsák meg az ottani fiataloknak a mesterségüket. „Nem azért nyitottam meg az iskolát, hogy bútort áruljunk, és meggazdagodjunk, hanem mert ők az én gyermekeim, és nem hagyhattam magukra őket” – meséli a most már kilencvenéves Ugo atya. „Jellemző, hogy Latin-Amerikában a falvakból a városokba vándorolnak az emberek, hogy munkát találjanak – fejti ki Thomas Ward egyetemi professzor, aki önkénteseivel segíti a perui kézműveseket. – Ám mivel Peruban a legtöbb falubeli a kecsua nyelvet beszéli, nem pedig a fővárosban, Limában uralkodó spanyolt, már eleve hátránnyal indulnak az álláskeresésben.”

Ugo atya az első évben a tizenkét legszegényebb fiút iskolázta be, hogy kitanulják az asztalos- és fafaragó-mesterséget. Most már évente huszonöt fiút vesznek fel, akik a képzés harmadik évében specializálódhatnak: ekkor tanulnak meg festeni, fával, kővel, üveggel vagy fémmel dolgozni. Ha pedig elvégzik az iskolát, egy szerszámkészletet kapnak ajándékba, így vágnak neki a nagyvilágnak. Vannak, akik saját vállalkozásba fognak, de a legtöbben a Don Bosco Szövetkezethez csatlakoznak, amelyet az intézményben végzett első kézművesek alapítottak meg. Alkotásaik a kortárs olasz dizájn és az Andok hagyományos stílusának találkozásai. 1984-ben egyébként a perui lányok számára is iskolát nyitottak, ahol szövést és hímzést tanulhatnak. Sokan közülük egyedülálló anyák, akiknek sohasem volt lehetőségük arra, hogy iskolába járjanak.

Padre Ugo perui projektje abból a programból nőtte ki magát, amelyet olasz önkéntes fiatalok dolgoztak ki 1967-ben a brazíliai Mato Grosso államban. Ennek célja nem volt kisebb, mint hogy felszámolják a térségben a szegénységet. Látva, mi mindent tudnak tenni, az önkéntesek Brazília után először Bolíviába, majd

Ecuadorba, végül pedig Peruba mentek, ahol Ugo atya az Andokban fekvő kisváros papja lett. Persze Olaszországban is tevékenykednek, ahol több száz csoport és emberek ezrei gyűjtenek újbóli felhasználásra ruhát vagy fémet, szerveznek, festenek, terepet rendeznek, és a befolyt pénzzel a dél-amerikai missziót támogatják. De Peruban működtetnek kórházat is a szegényeknek, otthont az időseknek és az árva gyerekeknek. Ám ezek csupán kiragadott példák, mert még megannyi hasonló projektjük van. De vissza a kézművességhez! Azonkívül, hogy Ugo atya megélhetést akart biztosítani a peruiaknak, és persze kibontakoztatni a tehetségüket, volt még egy célja: elvinni hozzájuk Isten szavát. Ezek a mesteremberek jól tudják, hogy Isten ajándékait, a fát, a követ munkálják meg, és alkotásaikban továbbadják ezeket az ajándékokat az embereknek.