„A remény emberének kell lennem”

Több mint negyven éve van már a papi pályán…

 

– Valóban, 1972. április 3-án szenteltek pappá. Mindig is úgy éreztem, hogy azért lettem pap, mert az Úristen meghívott. Igen fiatalon ültette el bennem a Szentlélek a gondolatot, hogy a papi pályára lépjek, és ezt soha nem bántam meg. Az érettségi szünetben történt mindez, és május 31-éig már jelentkeztem is a váci püspökségen. A szülőfalum, Gádoros nem oda tartozott, de én inkább Váchoz kötődtem, mert tízéves koromtól Fá­bi­án­sebestyénben voltam kántor, és Szentesen érettségiztem, ezek a települések pedig a Váci egyházmegyében találhatók. Kiskunlacháza-Peregen és Rákoskeresztúron három évig voltam káplán, majd húsz évig plébános. 2008-ban a budapesti Szent István-bazilikába kerültem. Mindig igyekeztem ott helytállni, ahova a Gondviselés küldött.

 

Hogyan fogadta a hírt, hogy püspökké szentelik?

 

– Váratlanul ért. Először úgy éreztem, talán már öreg vagyok ehhez, de mindig elfogadtam, ami elé az Úr állított. Ha nem akarta volna, hogy így legyen, könnyen megakadályozhatta volna.

 

Mit szólt a kinevezéséhez a plébánia közössége?

 

– Óriási öröm fogadta a bejelentést. Október 20-án kaptam a hírt. Aznap este én mondtam a hívekkel a rózsafüzért, és előtte tájékoztattam őket a kinevezésemről. Nagy tapssal köszöntöttek, utána bejöttek hozzám. Jó volt látni az őszinte örömüket.

 

Milyen tervei vannak a jövőre vonatkozóan?

 

– Továbbra is maradok a Szent István-bazilika plébánosa, és teszem a dolgomat, ahogyan eddig. Ezen semmit sem változtat az, hogy püspökké szentelnek. Emellett természetesen ellátom majd mindazokat a teendőket is, amelyek a püspöki szolgálattal együtt járnak, illetve amelyeket a bíboros úr rám bíz.

 

Több évtizede lelkipásztor. Tapasztalatai szerint mely területeken a legtöbb a teendő?

 

– A legnagyobb problémának azt látom, hogy egyre kevesebb a pap. Az egyház ügyének előmozdításához, az evangélium örömhírének továbbadásához szükség van arra, hogy az emberek között ott legyen a pap, akit meg lehet szólítani. Lényeges az is, hogy a világiak segítsék őt a szolgálatában, de a hívek nagy része a pappal szeretne találkozni. A másik általános benyomásom, hogy hiába jön házhoz manapság a világ, az emberek – a fiatalok is – meglehetősen magányosak. Azt is tapasztalom, hogy fontos a hívek számára a katolikus hit stabilitása, erőt ad nekik, hogy van az életükben egy biztos fogódzópont.

 

Mi jelenthet megoldást a paphiányra?

 

– Nem tudom, de azt látom, hogy a fiatalok nehezen döntenek. Persze könnyen lehet, hogy azért van ez így, mert minden rendkívül bizonytalan körülöttünk. Ma akár tíz évig is lehet valaki egyetemista, így a felelős döntések meghozatala is későbbi életkorra tolódott. Az is igaz, hogy a világunk ma arra neveli a fiatalokat, hogy önzőek legyenek. Nem veszik észre, hogy az emberség igazi kibontakozása csak a szeretetben lehetséges.

 

Kapott-e esetleg megbízatást valamilyen sajátos feladatkör ellátására a püspöki szolgálatán belül?

 

– Erről egyelőre nem esett szó. Általánosságban azt mondhatom, a püspök feladata, hogy a remény embere legyen. Nagyon sok a buktató az életünkben, de mindenkinek hirdetni kell, hogy Jézus megváltott bennünket. Reményünk alapja tehát a hit, és ebből fakad a szeretet is.

 

Mi a püspöki jelmondata?

 

– Az első kenyérszaporítás leírásából választottam egy részt, amely így szól: „Ti adjatok nekik enni!” Azért is esett a választásom erre a jelmondatra, mert a pap és a püspök feladata éppen az Ige szolgálata, a lelkek táplálása.