Roráté

Igaz, ha nagyanyám kért valamit, azt mindig szívesen megtettem. Soha nem parancsolgatott nekem, csak kért. És az elég is volt. Most meg még csak nem is kért, csupán annyit mondott tegnap este: „Holnap hajnalban eljössz velem a templomba, és megtudod milyen az igazi karácsony.” Reggel aztán beszólt a szobánkba, hogy öltözzek, mindjárt indulunk. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy álmos vagyok, nem akarok kibújni az ágyból, nem megyek. De aztán mégis felkeltem, és a sötét szobában tapogatózva öltözni kezdtem. Nem akartam felébreszteni az öcsémet. Valójában a kíváncsiság hajtott, szerettem volna megtudni, milyen az igazi karácsony. De ki fogja megmutatni ezt nekem? Azt sem értettem, hogy miért most mondja ezt nagyanyám, amikor több mint tíz nap van még hátra karácsonyig… Most már mindegy! Itt vagyunk, néhány méterre a templomtól, és nagyon fázom. Nem nagyon hiszem, hogy bárkitől is meg fogom tudni, milyen is az igazi karácsony – gondoltam.

Beléptünk az istenházába, ami valójában egy nagyobb családi házból kialakított falusi imaház volt, parókiával. Éppen csak akkora, amekkora egy új településként létrehozott kis alföldi falunak juthatott az 1950-es évek végén. A bejárat az előszobába vezetett, onnan lehetett bejutni a három szoba összenyitásával kialakított „templomba”. Nekem már az előszoba is nagynak és sejtelmesnek hatott a decemberi sötétségben. A falon egy hatalmas ingaóra sétálója járt méltóságteljes lassúsággal, halk, megfontolt taktakkal jelezve az idő múlását. A sötét templomban az időközben összegyűlt, imát mormoló öregasszonyok duruzsolása monoton folyamként hömpölygött. De a kórusban mormolt halk ima és az ingaóra beszűrődő tak-takja ellenére ma is leginkább a csöndre emlékszem. Lehuppantam nagyanyám mellé a hideg padra, imára kulcsoltam a kezem, és vártam, magam sem tudtam, mire.


Az öregasszonyok mormolásából nem sikerült kivennem, hogy mit imádkoznak, nem tudtam bekapcsolódni. Így hát tovább vártam, és megint eszembe jutott az igazi karácsony. Egy idő után már nem éreztem a hideget. Az öreg mamókák duruzsolásához, az óra méltóságteljes halk hangjához, a gyertyák sercegéséhez lassanként hozzásimultak a gondolataim. Imádkozni kezdtem, azt, ami éppen eszembe jutott: Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Végtelen nyugalom és melegség öntött el. Jó volt ott lenni, és nagyanyámmal együtt várni a Megváltó megszületését. A szertartásra egyáltalán nem emlékszem, csak a végtelen nyugalomra, és arra az érzésre, hogy jó, nagyon jó ott lenni…

Aznap hajnalban senki sem mondta meg nekem, hogy milyen az igazi karácsony, de azt éreztem: nagyon jó, hogy nem maradtam otthon. Hat évtized telt el azóta. Szeretett nagyanyám a többi öregasszonnyal együtt réges-régen az égiekhez költözött már. Hajszolt felnőtt éveim adventjein, karácsonyain mindig kerestem valamit, amit soha többé nem találtam meg. Ma már tudom, amit akkor, gyermeki szívvel csak megéreztem: a karácsony lényege a Krisztus-várás öröme. Azóta sem éreztem magam olyan közel Istenhez, mint azon a régmúlt hajnali misén.