Tóth Sándor szobrászművész jubileumi tárlata

Fél évszázaddal bemutatkozó kiállítását követően az eredeti helyszínen, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban állítja ki életműve legjavát Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész. A mester, aki elsősorban éremművészeti alkotásaival vívott ki nemzetközi elismertséget, festő szakon kezdte tanulmányait, majd Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként végzett a Képzőművészeti Főiskolán, ahol az 1956-os forradalom idején a forradalmi bizottmány elnöke volt. Szobrászi munkája mellett évtizedeken át szolgálta a művészképzést Szegeden és Egerben. Amint egy interjúban megfogalmazta, nem hisz a művészet fejlődésében. Szobrai is a klasszikus szépségeszmény és a maradandó emberi értékek hordozói. Egyházművészeti alkotásai közül kiemelkednek miskolci és egri templomkapui, valamint a szeged-tarjánvárosi Szent Gellért-templom kapuja, amely sajátos formában ötvözi a szobrász- és az éremművészetet, szegedi nagyságok portréival. Évfordulós tárlatán a pályakezdésének idejében született festmények és mintegy nyolcvan bravúros rajz képviseli Tóth Sándor kevésbé közismert arcát az életmű korszakait összekötő műfaj, a portrészobrászat mellett.

Gross Arnold emlékezete

Örökre átszenderült a mesék birodalmába. Tündérország végtelen országútján vele tartanak manói, képeinek pajkos figurái, s kedves virágai is hajbókolnak mesterük előtt, aki már angyalokkal paroláz. Feje fölött örök napsütés, körötte végtelen madárcsicsergés, ám vajmi kevés ideje marad az ámulatra, mert nyomban táncra kérik a gyönyörű tündérlányok, miközben erdők-mezők illatát hozza felé a szél.

Nem térkép e táj. Afféle mottónk, életigénk lehetne e Radnótira utaló mondatfoszlány. Eszünkbe juthatna, valahányszor arra csábulunk, hogy a földés testközeli valóságból akár embertelenségig vezető személytelen távlatokba emelkedjünk. Ismerjük mindannyian a „járulékos veszteség” vagy „az ellenség élő erejének felszámolása” cinikusan szenvtelen kifejezéseket, amelyek akár tömegével elpusztított emberek tetemeinek valóságát takargatják. Igen, statisztikai vagy kartotékadattá távolítva jóval könnyebb kegyetlenül vagy öldöklően dönteni sorsokról. Előttünk a számtalan filmben látott kép is, amint a gyilkos, kivégző fegyvert szegezve áldozatára azt ordítja: „Ne nézz rám!” Egy tekintet a tudatunkba hatolva a velünk szemben lévő másik végtelenségére ébreszt.

Megrendítő – talán ez a legbeszédesebb jelző, amellyel a több mint öt éve halott Tüskés Tibor naplójegyzeteit, vallomásait, leveleit, tárcáit egyberostáló kötetet illethetjük, amely „A csend burka vastagodik” címmel jelent meg a pécsi Pro Pannonia Alapítvány kiadásában. A József Attila-díjas író, irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus soraival a csend burkából üzen. Nekünk, itt maradóknak, akik ismertük, akik őrizzük kézfogását – hogy átadhassuk a következő nemzedéknek. Nem megszakítva az újabb és újabb generációk láncolatát – ahogy maga is gondolkodott, írt és tanított írók, költők egymásra rakódó, egymást gazdagító életművéről, az őszinte baráti jobbok szerepéről, az alkotás szenvedélyéről. A magyar irodalom történetét ugyanis „kézfogások történeteként” fogta fel, csakúgy, mint egyik mestere, Gyergyai Albert, a szintén Somogyból induló író, műfordító, a francia nyelv professzora.

A mindenség elmélete című film megtekintése után két dologban biztosak lehetünk. Az egyik, hogy az izomsorvadásban szenvedő világhírű fizikus, Stephen Hawking alakjának zseniális megformálásáért Eddie Redmayne Oscar-díjat fog kapni. A másik pedig az, hogy aki eddig nem konyított a fizikához, az ezután sem fog. Ugyanis a címmel ellentétben a film a legkevésbé sem szól tudományos problémákról, teóriákról vagy olyan elméleti kérdésekről, amelyeken a néző még napokon át rágódhatna.

Általában minden ország szeret hallgatni azokról a múltban elkövetett tettekről, melyek lelkiismereti problémákat okozhatnak. Így van ezzel – a legtöbb esetben – a filmművészet is. Társadalmipolitikai kérdéseket szívesen feszegetnek, ám az adott nemzet emlékezetében mélyre száműzött események valahogy soha nem kerülnek a vászonra. Főleg akkor nem, ha tagadják őket. Az Egyesült Államokban azonban megfigyelhető egy különös jelenség. Persze Hollywoodban sem lehet bármiről filmet készíteni, sőt a hatalom rendkívül tudatosan használja céljai érdekében a sok millió dollár költségvetésű, legtöbbször látványos mozikat. Ha azonban megfelelő idő eltelt, egy-egy sokáig tagadott téma – persze csak akkor, ha már máshol nyilvánosságot kapott – feldolgozhatóvá válik. Erre példa Michael Cuesta legújabb filmje, a Jobb, ha hallgatsz (Kill the Messenger) is.