Jn 2,13–25

A templom megtisztításának jánosi leírása (Jn 2,13–25) önálló hagyomány, amely eltér a szinoptikusoktól. János tudatosan helyezi e történetet az evangéliuma elejére, ezzel a már kezdettől fogva vállalt nyílt ellentétet mutatja be, és nem mint a Jézus elítélését közvetlenül befolyásoló eseményt.

Érdemes elképzelni a jeruzsálemi templom udvarrendszerét, amely a pogányok által is használt részektől befelé haladva tisztul meg és ér el a Szentélyig. Történetünk a külső részben zajlik, ahol a hívők állatáldozataihoz előkészített állatokat és egyéb kellékeket árulták, a régtől megszokott formában: egy valódi vásárcsarnok vagy valami zajos, elpiacosodott búcsú környékének képe rajzolódik ki előttünk.

A római liturgia történetéből

A plébániatemplomok kialakulásában is jelentős szerepet kapott a vértanúk liturgikus tisztelte. Az ókori egyházüldözések elmúltával a keresztények (és ez főleg Róma városára volt jellemző) egy általuk tisztelt vértanú emlékezetének napján (ami elsősorban a halál napja, vagyis a mennyei születésnap, a dies natalis) elzarándokoltak a vértanú életének és halálának valamely közel eső helyszínére.

 Bizánci egyházunk a nagyböjt harmadik vasárnapján a „drága és elevenítő szent keresztet” helyezi elénk tiszteletadásra. Ezért is hívjuk ezt „kereszthódoló vasárnapnak”. A dicsőséges keresztre tekinthetünk fel, amely megváltásunk drága záloga lett. Jézus azon adta oda életét a mennyei Atyának, hogy megváltást szerezzen nekünk. Számára a szenvedés borzalmas eszköze, gyilkos bitófája volt. Liturgikus szövegeink – meglepő módon – mégsem ezt hangsúlyozzák. Sőt, az egész nagyböjt folyamán alig beszélnek róla: inkább magasabb szinten emlegetik a kereszt által történt megváltásunkat. A kereszthódoló vasárnapi evangéliumban sem Jézus keresztútjáról, keresztre feszítéséről, kereszthaláláról hallunk, hanem a saját keresztviselésünkről: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen” (Mk 8,34).

Március 8.

Egy kis spanyol településen, Acebedóban született 1831. március 24-én. Ő volt a negyedik s egyben utolsó gyermek a családban, a keresztségben a Manuel nevet kapta. Tizenhat évesen hagyta el a családi házat, Ourensébe ment tanulni. Ezekben az években ért meg benne a papi és tanári hivatás gondolata.

1850-ben lépett be a piarista rendbe, ekkor kapta a Faustino nevet. Néhány évig az akkor még spanyol gyarmaton, Kubában teljesített szolgálatot, ahol létrehozott egy tanárképző főiskolát. Hazatérése után is állandó gondja volt a fiatalok keresztény nevelésére, s amikor látta, milyen sok lány is van, aki nem kapja meg a kellő intellektuális és erkölcsi nevelést, fokozatosan ráébredt, mi az a különös feladat, amelyre Isten hívja.