„Nézzétek az engedelmesség gyümölcsét!”

– Sok keresztény szerint az erkölcsös élet és néhány egyházi előírás betartása elegendő. Miért gondolták úgy a szerzetesi élet hajnalán, hogy ennél több kell?

– Ha tudományos választ adunk erre a kérdésre, akkor azt kell mondani, hogy már a korai időktől kezdve voltak aszkéták a kereszténység történetében. A IV. században nem valami új jelenik meg, hanem a már meglévő életformát élik meg tömegesen, szervezett közösségben. Ebben az időben lett a kereszténység államvallás, a császár pedig megpróbálta betagozni a birodalomba a keresztény hierarchiát. A sivatagban élő aszkéta ki tudta magát vonni ez alól. Az egzisztenciális válasz emellett az, hogy az erkölcsös élet, a parancsok megtartása mindenkinek a feladata, de vannak olyan emberek, akiket a Lélek arra indít, hogy teljes valójukban, radikális formában válaszoljanak Isten hívására.

A keleti felfogás szerint a theoszisz, az átistenülés lesz az imádságos élet eredménye. De mit jelent ez? Egyáltalán, lehet erről valamilyen módon beszélni?

– A nyelvezet sok mindent meghatároz. Valóban lehetetlen vállalkozásnak tűnik valami olyasmiről beszélni, amit nem lehet szavakba önteni. Ennek ellenére szükséges, mert ez a rendkívül egyéni tapasztalat mégiscsak közösségi tapasztalat, ugyanúgy gondolkodó emberek valami nagyon hasonlót éltek meg. Evagriosz Pontikosz, a szerzetesség nagy teológusa is úgy gondolta, hogy még akkor is, ha nehezen lehet megfogalmazni, ki kell alakítani egy gondolati struktúrát azért, hogy a tanítványainak segíteni tudjon a lelki élet útvesztőiben. A belső megélést ugyanakkor azért is szükséges volt leírni, hogy azt össze lehessen vetni az ortodox tanítással.

Mire juthat az a tudományos vizsgálódás, melynek tárgya egy belső tapasztalat?

– Ez a történeti kutatás abban segíthet, hogy lássuk, milyen folyamat eredményeként jutottak el a régiek mindarra, amit mi a szövegekben készen kapunk. Azon, amit évszázadok során a szerzetesség megtapasztalt, a mai gyakorló embernek is át kell esnie. Teológiai szempontból pedig ezeket a szövegeket a hit tisztasága szerint kell értelmezni. Ezek az atyák még az egyetemes zsinatok előtt éltek. Evagriosz tanításának egy része – például a krisztológiája – a khalkedóni zsinat fényében nem állja meg a helyét. A kortárs lélektan is hozzá tud tenni a megértéshez. A nyelvezet és a mentális struktúra egykor platonista volt, ma már a pszichoanalízis a közös nevező.

Az aktív és a szemlélődő életet egymás mellett, de egymás ellentéteként szokták emlegetni. Ám a keresztény szemlélődés kezdetben éppen gyakorlást, vagyis lelki aktivitást jelentett…

– Ez a megkülönböztetés késői, valamikor a középkorban jelent meg először. A nyugati kereszténység történetében azt látjuk, hogy a kezdetben egységes szerzetesség sokfelé bomlott szét, elsősorban a feladatok szerint tagozódva. A keleti szerzetesség ezzel szemben egységes maradt, ott csak monachusok vannak. Az ő életmódjuk alapja az aszkézis és az imádság. A keleti szerzetességben a praktikosz az a szerzetes, aki gyakorolja az aszkézist. Ezt egészíti ki a gnosztikosz, aki már az istenismeret birtokába jutott. Bár végezhetnek más – például lelkipásztori – tevékenységet, azt azonban mindenki tudja, hogy az ő dolguk valójában a lelki küzdelem. Érdekes, hogy a szír nyelvben az „őrt álló” kifejezés jelenti az angyalokat és a szerzeteseket is. A keleti ember számára világos, hogy a szerzetes az az ember, aki őrt áll Istennél, aki az egyház szívében a kegyelem áradását valósítja meg.

Gabriel Bunge, a Magyarországon is ismert szerzetes, lelki író a nyugati egyház szemére veti, hogy eltávolodott a patrisztikus hagyománytól, ezért a mai ember számára az atyák kincse a sok szövegkiadás ellenére megközelíthetetlenné vált. De hogyan lehetne mégis közelebb hozni?

– Van abban igazság, hogy sok mindent elvesztettünk a korai kereszténység kincséből. Számomra éppen ezért fontos ez a szentírási hely: „Azután Izsák újra kiásta a kutakat, amelyet atyjának szolgái ástak, de a filiszteusok Ábrahám halála után betömtek” (Ter 26,18). Szép életfeladat visszatérni a forráshoz, és segíteni abban, hogy vize ismét olthassa a szomjunkat. A szövegkiadá – sok akkor biztosan nem elégségesek, ha csak különlegességek maradnak. Ám a szerzetesség a mai ember számára is tud útmutatásokat adni. Evagriosz azt írja, hogy „a tudósok bizonyítékaikat a természetből, én azonban az olvasóim lelkéből veszem”. Szerintem nem távolodtunk el tőlük teljesen. Van egy sajátos fejlődése a teológiának és a hit gyakorlatának, de érdemes arra is odafigyelni, ami az idők során háttérbe szorult. A keresztény hagyományban megvannak azok az elemek, tanítások, melyek elérhetők, csak hozzáférhetővé kell tennünk. A mai ember is keresi a választ spirituális kérdéseire, ám sokan túl messze mennek. A keleti filozófiákhoz fordulnak, ezek a tanok pedig többnyire kétes értékűek. Azért fontos a korai szerzetesek hagyományát ápolni, mert ott találhatunk olyan utakat, melyeken járva nem vágyakozunk már semmi másra. Az igaz, hogy nem fogunk egyik pillanatról a másikra „lelki élményekhez” jutni. Meg kell tanulni böjtölni, zsoltárokat imádkozni; tisztán, jól élni, és akkor megtapasztalhatjuk mindazt, amit az atyák is megéltek.


Ha a sivatagi atyákról hallunk, olvasunk, sok, ma már fantasztikusnak ható történettel találkozhatunk. Korszerű mindaz, amit ők leírtak?

– Az apophtegmák, vagyis az atyákról szóló rövid, tanító célzatú mondások, történetek akkor keletkeztek, amikor hőseik már nem éltek. Magyarul is megjelent A szent öregek könyve, amely egy betűrendes gyűjtemény. Itt az volt a szándék, hogy egy-egy szerzetes atya emlékezetét fenntartsák. A csodás történetek támasztják alá az ő életszentségüket. A sivatagban sem szűntek meg a kísértések, ezeket pedig az aszkéta csak rendkívüli eszközökkel tudta legyőzni. Az extrém cselekedetek mögött az is ott húzódik, hogy a bűnt az „életük árán” is el akarták kerülni. „A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig” – írja Pál apostol (Zsid 12,4). A szerzetes „lelke vérét ontja”, ezáltal részesül a különleges tapasztalatban.

Johannes Cassianus – az ő művei is olvashatók magyarul – viszont már kerüli a csodák leírását. Több történetet két változatban is ismerünk. Példaként említhetjük Törpe János abbát. A csodás elbeszélés szerint mestere egyszer leszúrt egy botot a földbe, majd azt mondta neki, hogy menjen, hozzon vizet és öntözze azt mindennap. Három év múlva a bot kisarjadt és gyümölcsöt hozott. A mester fogta ezt a gyümölcsöt, elvitte a templomba, és megmutatta a híveknek: „Nézzétek az engedelmesség gyümölcsét!” Cassianus ezt úgy írja le, hogy a bottal nem történik semmi, ám a három év alatt – a hármas szám a húsvétra is utal – Törpe Jánosból engedelmessége révén szerzetes lett. Cassianus szerint Törpe Jánost vitte el a mestere a templomba, és őt mutatta be mint az „engedelmesség gyümölcsét”.

A keresztény ember számára az apostoli idő meghatározó fontosságú. Ezt jelentőségben az egyházatyák kora követi. Miért? A mai ember nem juthat nagy horderejű istentapasztalat birtokába?

– Azt mondja Pál apostol, hogy „a lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz” (1Kor 12,4). A szerzetességet nem az emberi tervek hozták létre, hanem a Szentlélek, aki minden korban újra életre hívja és alakítja azt. Egy IV. századi ember tapasztalata nem lesz ugyanaz, mint egy XXI. századié. Az viszont már érdekes lehet, hogy egy ősi utat – például a Jézus-ima útját – hogyan lehet újraértelmezni. Ma például sokan a jezsuita Jálics Ferenc atya lelkigyakorlatán találkoznak először a Jézusimával. A korai szerzetesség ismerete abban segít, hogy a mi tapasztalatunk gazdagabb és biztosabb legyen, hogy ne vesszünk el az útvesztőben, mert a lelki élet veszélyeket is rejthet magában.

Manapság elképesztő mennyiségű, ám sokszor nem túl magas színvonalú lelki irodalom jelenik meg. Ez nem éppen azért van, mert a régi dolgokkal nem tudunk mit kezdeni?

– Ami az idők próbáját kiállta, az elég biztos. A korai szerzetesség tapasztalatát több nemzedék is „kipróbálta”, ők pedig meg voltak győződve arról, hogy ez egy helyes út. Azok a lelki írók, akik a tradícióban állnak két lábbal, és akik képesek arra, hogy elvezessenek a hagyományhoz, számomra meggyőzőek és hitelesek. Akkor támad gyanúm, ha valami teljesen újjal találkozom.

Ön szerzetesként miként merít e gazdag hagyományból?

– Abban, hogy szerzetes lettem, sokat jelentettek az atyák és a középkori szerzetesek írásai. Az egzisztenciális keresésem is innen indult. A bakonybéli kezdetek is nagy hatással voltak rám, hiszen itt a hagyomány szerint szeretnénk élni. Később az egyetemen is ezt tanultam. Azóta is, ha időm engedi, ezeket a szövegeket olvasom. Saját küldetésemet abban látom, hogy a kortárs keresztényekkel megismertessem az atyák tanításait, akár úgy, hogy lefordítom a szövegeiket, akár úgy, hogy beszélek róluk. 

„Legyél egészen olyan, mint a tűz!”

A szerzetes atyák mondásaiból

Márk abba megkérdezte Arszeniosz abbát: „Miért kerülsz minket?” Az öreg azt mondta neki: „Az Isten tudja, hogy szeretlek titeket, de nem tudok az Istennel is lenni meg az emberekkel is. Az odafönti ezreknek és tízezreknek (Dán 7,10) egy az akaratuk, az embereké azonban sokféle. Nem hagyhatom el tehát az Istent, hogy az emberekkel járjak.” Agathón abbáról mondják, hogy három évig hordott egy követ a szájában, amíg sikerült hallgatásra bírnia magát. Evagriosz abba mondta: „Vedd el a kísértéseket, és senki sem üdvözül.” Theónasz abba mondta: „Ha az értelem elfordul az Isten szemléletétől, a testi szenvedélyek bilincsbe vernek bennünket.” Egyszer Iszidórosz abba Theophilosz abbához, Alexandria érsekéhez ment. Amikor visszatért Szkétiszbe, megkérdezték tőle a testvérek: „Milyen most a város?” Azt válaszolta: „Testvérek, én bizony az érseken kívül egyetlen ember színét sem láttam.” Erre megrémültek, és megkérdezték: „Vajon mindannyian elpusztultak, abba?” Azt mondta: „Erről nincs szó, hanem a gondolat nem győzött le, hogy valakit is lássak.” Ezt hallva elcsodálkoztak, és megerősödtek abban, hogy őrizkedjenek a kóbor pillantásoktól. [Kasszianosz abba] mesélte, hogy egyszer János abba, egy nagy kolostor elöljárója Paésziosz abbához jött, aki negyven évig élt a pusztaság legbelsejében. És mivel nagy szeretettel és ebből kifolyólag őszinteséggel viseltetett iránta, megkérdezte őt: „Ha ilyen sokáig éltél remeteként, és senki emberfia nem háborgatott, milyen nagy tettet tudtál véghezvinni?” Az így válaszolt: „Mióta egyedül élek, a nap sosem látott egem enni.” Erre azt mondta János abba: „De engem sem haragosan.” Lót abba meglátogatta egyszer József abbát, és így szólt hozzá: „Abba, erőmtől tellően végzem kis istentiszteletemet, kis böjtömet és az imádságot, az elmélkedést és a csöndesség gyakorlását, és erőmtől tellően megtisztítom gondolataimat. Mit tegyek még?” Az öreg felállt, és kezét kitárta az ég felé. És ujjai olyanok lettek, mint tíz lángnyelv. Így szólt hozzá: „Ha akarod, legyél egészen olyan, mint a tűz!”

Az idézeteket
A szent öregek könyvéből vettük.

Fordította: Baán István