Úgy tűnik, az utóbbi években folyamatosan növekszik a fundamentalizmus és a végletesség. Egy csoport vagy szervezet alapvető elveinek szoros megtartását és erőltetését jelenti a fundamentalizmus. Ami a vallást illeti: ennek sajátos dogmáit a fundamentalizmus olyan abszolút igazságoknak tekinti, amelyek semmiféle megvitatást nem tűrnek, és ezért mereven elzárkózik a más hiten lévőkkel való eszmecsere elől. A fundamentalista vallási beállítottság rákényszeríti másokra az eszméit. Minden vallásban vannak olyanok, akik eljutnak odáig, hogy fundamentalistává válnak.

Szent I. Márton pápa és vértanú (Április 13. ) – Az umbriai Todiból származott. A pápa követe volt a konstantinápolyi császári udvarban. 649 és 653 között volt pápa, akit szolgálata ellátásában sokat segített politikai és társadalmi tapasztalata. Ismerte a császárváros életét, az udvar politikai légkörét és az ott uralkodó teológiai tanításokat. A calcedoni hitvallás körüli viták miatt a császár parancsára letartóztatták, és betegen Konstantinápolyba hurcolták.

A húsvét ünnepe körüli napok liturgiája nagyon bőséges lehetőséget nyújt az üdvösség történetének ünneplésére. Ez azért van, mert ekkor ünnepeljük ennek csúcspontját, amely a legnagyobb hatással és következménnyel jelenik meg keresztény életünkben.

Húsvétkor hitünk központi titkát ünnepeljük igaz örvendezéssel: Krisztus feltámadott, az Élet megölt Királya újra él! Az évente visszatérő húsvéti ünnepen az Úr kegyelmével szítsuk fel hitünket és reményünket: mi is feltámadunk, sőt, már feltámadtunk, mert Jézussal együtt meghaltunk a bűnnek a keresztségben, és új életet kezdtünk a Feltámadott Lelke erejében. Gratia est semen gloriae, vagyis a kegyelem a dicsőség magva, hirdetik az egyházatyák.

– Igazi lelkigyakorlatként éltem meg a verbita szerzetesek és nővérek által tartott pápai plébániai missziót. Ez volt számomra idén a nagyböjti felkészülés az ünnepre ‒ felhívás a bűnbánatra, és újbóli meghívás a hitre.

A szűkszavú húsvéti hitvallások (például 1Kor 15,4 sk) után a megjelenések „hogyanját” a Krisztus után 70 és 100 között kiadott evangéliumok megkísérlik érzékletessé tenni. Eközben nem kis nehézségekbe ütköznek. Az egyszeri esemény leírásakor az Ószövetségből ismert „megjelent” (ofté) szón kívül a szerzők csupán tárgyi világukhoz illeszkedő szavakra hagyatkozhatnak. Ebből erednek a megjelenések feldolgozásának többértelmű, sajátos tónusú, más-más hangfekvésű epikus ábrázolásai.