Szentírás-magyarázat: Tamás kétkedése – Húsvét második vasárnapja – Jn 20,19-31

Amikor az evangéliumok arról tudósítanak, hogy a feltámadt Jézus megjelenik övéi előtt, mindig megemlítik az utóbbiak kétkedését és hitetlenségét, ha nem is ugyanazt a szót használják (vö. Lk 24,38: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben?”; Mt 28,17: „…némelyek kételkedtek”). A tanítványok nem voltak kritikátlan, hiszékeny emberek (vö. Lk 24,11). Amit megtapasztaltak, az váratlan és egészen új volt számukra; megbízhatóságáról csak kritikusan tudtak meggyőződni. A kételkedés motívumát, amely feltűnően hiányzik evangéliumi szakaszunk első felében (20,19-23: húsvét este Jézus megjelenik az apostolok körében), az evangélista egy önálló történetben aprólékos gonddal és az olvasóban maradandó hatást keltve dolgozza ki. Tamás apostol, aki a Feltámadott első megjelenésekor távol volt (vajon miért hiányzott?), nem hisz a szemtanúknak, akik kijelentik: „Láttuk az Urat.” Nem éri be puszta szavakkal, kézzelfogható bizonyítékokra van szüksége, látni akar és tapintani: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszek.” Jézus meglepő megértéssel, Tamás kétkedését figyelembe véve közeledik hozzá. „Nyolc nap múlva” (vasárnap!) ismét a tanítványi kör közepén áll, és a feltételek majdnem szó szerinti megismétlésével magához hívja a kételkedőt, hogy az apostol meggyőződjék a megjelenés valóságáról. A „legyen”-re (vö. Ter 1) emlékeztető teremtő szóval fordul hozzá: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” Jézus komolyan veszi a tanítvány kétkedését, mert tudja, hogy hinni nem könnyű. Húsvétot valóban nehéz elfogadni: az Atyát, aki megeleveníti halott Fiát és a Krisztus adta Lelket, aki itt fú közöttünk és bennünk. A kételkedés a természetes, a hit a csoda. A Feltámadottal való közvetlen találkozásban Tamás immár teljesen „lefegyverzetten” nem kívánja feltételeinek teljesítését. A sebek láttán a hitetlenből hívő lesz, és örök érvényű hitvallásával – „Én Uram, én Istenem!” – fejeződik be a János-evangélium. A tömör imádság emlékezetünkbe idézi az evangélium első versét: „Kezdetben volt az Ige; / az Ige Istennél volt, / és Isten volt az Ige.” Azokat, akik nem látták, amit az első tanúk szemléltek, a záró versben Jézus boldogoknak mondja. A Feltámadottnak ezt a logionját elsősorban János egyháza vonatkoztathatta magára, hiszen tagjai már nem láttak, mégis hittek. Ezért a Tamásról szóló elbeszélés rendkívül időszerű lehetett számukra. Felfedezhették benne élethelyzetüket, kérdéseiket és kétkedésüket, úgyszintén az őket felváltó nemzedékek. A kétkedő Tamásban életünk során nemegyszer magunkra ismerhetünk, ugyanakkor az evangélistával együtt remélhetjük: a boldogmondás bennünk is beteljesedik, mivel – akárcsak Tamás – hittel akarjuk vallani: „Én Uram, én Istenem!” Az ünnepet követő hétköznapokban éltető forrásunkká válhat a felismerés, hogy Jézus boldogmondások kihirdetésével kezdte nyilvános működését (vö. Mt 5,3: „boldogok a szegények…”), és – kétkedéseink ellenére – ugyancsak boldogmondással fejezte be életművét: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20,29b).