Tűnődés a hétről: Emmausz felé – Reményik Sándorral kézen fogva

Útközben az is zavar, hogy jobbról-balról mintha gúnyosan tekingetnének ránk, akik gyalogosan haladunk, miközben kocsik sietnek el mellettünk, s ránk fröccsentik a tócsákban összegyűlt vizet. A sofőrök még ránk is förmednek, térjünk ki, húzódjunk az árokba. Többször meredek kaptatókon kell felkapaszkodni, gyalogszerrel hosszú időbe telik, míg elérjük a célt. Az indulás estéjén megfogadtuk: ezúttal tényleg végigjárjuk az utat, bármilyen rögös legyen is. Mert volt már, hogy nekiduráltuk magunkat, hiszen elküldtek, mint Jónás prófétát egykor az Úr:

„…Kelj fel és menj.
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”

Nosza, teljesíteni kell a küldetést. Aztán elszállt a lelkesedésünk. Eszünkbe jutottak az út kellemetlenségei, a gúnyos hahota, s ez még csak a szerencsésebbik eset, de az is előfordul, hogy fegyveresek rontanak ránk bősz csatakiáltásokkal. Úgy tettünk hát, ahogy a próféta:

…fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

(Babits Mihály: Jónás könyve)

Sosem értük el Tarsist. Viharok jöttek egyre- másra, hiába a csábító kilátások, visszafordultunk. Most végre kemény elhatározást tettünk: ha törik, ha szakad, eljutunk Emmauszba. Pedig az előjelek nem kedveznek. Próféta jött a hegyekből, s hangosan kiáltotta: Isten meghalt! A másik meg ezzel riogatott: Isten megcsömörlött a bűnöktől, magára hagyta a világot. Mintha csak el akarták volna érni az eget: hatalmas épületeket emeltek, s térdre borulva imádták a mammont, amelyet pénznek, vagyonnak neveztek, hogy fialtassák, bankokba vitték, értékpapírokat vásároltak, cserélgettek. A templomokat bekerítették a pénzintézetek, az erőszak és a háborúságok elűzték otthonukból az ártatlanokat, menekülők áradata lepte el az utakat, ám nem Emmausz felé vették az irányt, hanem cél nélkül hányódtak. Nem hallották a harangok zúgását, amelyre csak az érzékenyek, a hívásra készen állók ügyeltek:

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Igen, a városban a baldachin alatt az újkor szentként imádott javait emelik magasba, azokat füstölik illatos tömjénnel, azokról szólnak a hithirdetők, az új vallás mohó papjai. Ugyan ki veszi észre az Emmausz felé kéklő hegyeket, amelyek oly hívogatók és szép színekben pompázók, mintha az ő hegyei volnának:

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

De ezeket a szavakat minduntalan elnyomja a kétkedés ironikus látványa. Ám ahogy haladunk, és egy-egy meredeken felkapaszkodva verítékünket törölgetjük,

Emmaus felé üdébb lett a táj
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Feltörte lábunkat a cipő, elfogyott az elemózsiánk, fogytán a víz. Ekkor lép mellénk valaki, inni kér. „Már nekem is alig jut” – mondjuk aggodalmasan. Mosolyog. „Ha nincs a szívetekben szeretet, semmik vagytok!” – suttogja. Szégyenkezve nyújtjuk az üveget. Éhes vagyok – szól később. Egyetlen falatunk maradt, de neki adjuk. Milyen furcsa kéz! Mintha szögek verték volna át. Ahogy felemelte, mintha áldást osztana:

Delej futott a barna fákon által.
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. –
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Szöggel sebzett kezét áldón tartotta a kenyér fölé. A szemem káprázott volna? Mintha ezer és ezer falat tárult volna elém. Már osztották is. Volt, aki elutasította: miért nem kalácsot ad? Mások zúgolódtak: hosszú még az út? Vihar készülődik, hol találunk védelmet? Akkor ismét kiterjesztette kezét. Mintha sátorponyva borult volna fölénk. Kitört a vihar, cikáztak a villámok, dörgött a menny. Közelebb húzódtunk hozzá, mint pásztorához a nyáj. Egyszeriben biztonságban éreztük magunkat. Szűnőben volt a vihar, felszakadozott az égbolt felhőrengetege. Kióvakodtunk a sátorból, s ámulva láttuk, hogy Emmauszhoz értünk.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt – és célhoz ért.

(Reményik Sándor: Emmaus felé)