II. János Pál is közbenjárt a megmentéséért – Joaquín José Martínez a halálbüntetés ellen küzd

Különös beszélgetésre, tanúságtételre hívta az Európai Ifjúsági Központba az érdeklődőket a Sant’Egidio közösség április elsején. Joaquín José Martínezt, a spanyol–ecuadori származású, USA-ban élő fiatalembert 1997-ben, huszonnégy évesen kettős gyilkosság vádjával letartóztatták, majd a floridai bíróság halálra ítélte. A per során a bíróság súlyos hibákat vétett. Martínez megmentése érdekében közbenjárt több európai, köztük a spanyol kormány és II. János Pál pápa is. A cél érdekében indított kampányban közreműködött a Sant’Egidio közösség is. 2001. június 7-én a fellebbviteli bíróság felmentette a vádpontok alól. Martínez harminchét hónapot töltött a halálsoron. Ma a halálbüntetés elleni nemzetközi összefogás egyik vezéralakja, pedig fiatalon hitt a kivégzések jogosságában.
Sokan jöttek el a találkozóra, melyen megdöbbentő őszinteséggel és részletességgel számolt be életéről az egykori halálraítélt. A ma vállalkozóként dolgozó férfi elmondta, hogy New York egyik katolikus iskolájában tanult, ahol sokan hittek a halálbüntetés jogosságában, elrettentő erejében. Tanulmányai befejezése után, tizenkilenc évesen családot alapított. Húsz, majd huszonegy évesen lányai születtek. Mint mondta, gazdag volt – számára az amerikai álom valóság volt. Sportkocsival járt, a tengerparton lakott egy nagy lakásban. Miután házassága megromlott, huszonnégy évesen már el is vált feleségétől.
Abban az időben Floridát egy kettős gyilkosság foglalkoztatta.

Beszélgetés Varga Jánossal, a Pázmáneum új rektorával

Bécsben, a Boltzmanngassén, az amerikai nagykövetség mellett egy száztíz éves, tekintélyes, egyszerűen elegáns négyemeletes épületben működik a Collegium Pázmáneum. Hátsó, kerti frontja a városra, templomtornyokra, a távoli Práterre és a közeli Liechtenstein-palotára néz, ahová a Heimito von Doderer regénye által híressé vált szecessziós-art-deco Strudlhof-lépcső vezet le. A tágas rektori lakás nappalijában, a Mindszenty-emlékszobában ültünk le beszélgetni Varga Jánossal, a Pázmáneum tavaly kinevezett rektorával, akit először arról kérdeztem, hogyan vezetett az útja az esztergomi szemináriumból az osztrák fővárosba.

Az Olvasó írja

Mélységes egyetértéssel (és hasonló felháborodással) olvastam a március 6-i számban, a Közélet rovatban Kellermayer Miklós professzor úr cikkét. Magam is élénken figyelem a magyarországi médiumokat – nyelvi szempontból is. Bölcsészként talán a kelleténél jobban bosszant – a tartalmi elfogadhatatlanságokon túl – az anyanyelv helytelen használata akár műveletlenség, akár valamely idegen nyelv ismeretének hiánya, akár egyszerűen „csak” a felelős szerkesztő vagy a rendező hanyagsága miatt. Ha valahol, akkor éppen az írott és az elektronikus sajtóban nem lenne szabad olyan dolgoknak előfordulniuk, mint az alábbi példáim. Ha pedig arra gondolok, hogy ezeket olyan emberek követik el, akik a nyelv használatából élnek, akkor nemcsak szomorú leszek, hanem fel is háborodom – azt hiszem, joggal. (Az idézett „szörnyűségeket” a név és az időpont, a műsorcím és a csatorna megjelölésével eltettem magamnak az otthoni gyűjteményembe.)

Szedő Dénes műfordításai

Szedő Dénes atyára (1902-1983) jellemző volt, hogy mintegy rejtőzködve volt jelen. Csak „tükör által, homályosan” lehetett látni. Mintha finom fátyol fedte volna el… Mi volt ez a finom fátyol? Átlagos, terepszínű ruhája? Nem. Imádságtól, elmélkedéstől finom selyemmé alakult bőre, melyet arcán és kezein láttunk? Nem. Halk szava? (Semmi sem volt ellentétesebb vele, mint a harsányság.) Nem.

Még beljebb volt a fátyol. Belső szentélyének volt fátyola, amely a titkot takarta, s átengedte annak ragyogását. Az élő, a benne élő, föltámadt Jézus jelenlétének misztériuma.

A szépség az igazság megjelenési formája, de ez a szépség nem mesterkélt, nem megtervezett, nem az igazságra, a valóságra rákényszerített ruha.

Az 1994-ben, hetvennégy éves korában hirtelen elhunyt professzor gazdag szellemi hagyatékának hűséges gondozója, Neubauer Irén kötetbe szerkesztette Nyíri Tamás utolsó tíz évében írt, másutt már megjelent vagy kéziratban maradt harmincöt tanulmányát, cikkét és előadását.

A modern teológiai irodalmat a maga idejében talán legjobban ismerő gondolkodó-teológus a II. vatikáni zsinat szellemében tanított és alkotott már akkor, amikor hazánkban még alig ismerték a zsinati teológiát. Haláláig elkötelezett hirdetője is volt ennek a teológiai gondolkodásnak.

Könyvajánló

Életünk egyik legnagyobb eseménye, hogy a szavak segítségével ki tudjuk fejezni gondolatainkat, kapcsolatot tudunk teremteni a másik emberrel, és tájékozódhatunk a világban, sőt azon túl is. Nyelvünk egyik legelkötelezettebb védelmezője, művészi magasságokba emelője, Kosztolányi Dezső több írásában is megfogalmazta hitvallássá forrósodó, a magyar nyelv iránt tanúsított hűségét. Vallomásainak javát a Nyelv és lélek című gyűjteményben olvashatjuk. Szerencsés címválasztás, a nyelvhasználat ugyanis a léleknek is kifejeződése. Ezért is érzünk fájdalmas döbbenetet, amikor lépten-nyomon a beszédkultúra elszegényedését és eldurvulását tapasztaljuk. Ebben az elsekélyesedő nyelvi – és lelki – környezetben felmérhetetlen a most megjelent Retorikai lexikon jelentősége. Főszerkesztője a római irodalom kiváló ismerője és tolmácsa: Adamik Tamás, szerkesztője Jászó Anna.

A retorika a beszéd önálló tudománya. Klasszikus elveit a görög és a latin rétorok alakították ki, de minden más tudományághoz hasonlóan korról korra módosul. Egyvalamiben azonban változatlan: mindig a szép és hiteles beszéd, a hiteles és hatásos kifejezésmód megvalósításának módjával foglalkoznak az ismerői, akik előtt a meggyőző kommunikáció változatai, azok megvalósításának esélyei álltak első helyen. S hogy ez az igény, illetve a közösség által történő elfogadtatása mennyire fontos, napjaink eseményei is jól bizonyítják, hiszen az elhibázott kijelentések olykor az egész országnak is károkat okozhatnak.