„Tiszta szívet teremts bennem!”

Az 50. zsoltárban, az egész Biblia talán legszebb és legmélyebb bűnbánati imádságában kiáltunk így Istenhez, aki Dávid király bűnbánata és imádsága által minket is igaz bűnbánatra és valódi lelki gyümölcsöket termő böjtölésre akar vezetni. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a megtört és alázatos szív nem szép költői kép, hanem teológiai valóság, amely mélységesen összefügg azzal, amit Szent Dávid – a sugalmazó Szentlélek által vezetve – így fogalmaz meg: „Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten, / és az igaz lelket újítsd meg bensőmben!” Ezzel Dávid öntudatlanul is a bűnöket elvevő, új jövőt nyitó Krisztus után kiált, s arról az újjáteremtésről beszél, amely a szent keresztség által mindnyájunkban megvalósult. Hiszen amikor megkeresztelkedtünk, nem csupán egy vallásba léptünk be, hanem mint új teremtmény, titokzatos módon beleszülettünk Krisztusba. Ez olyan, mérhetetlen jelentőségű esemény, amely nem írható le egyszerű változásként, hanem a teremtés szintjén van: önazonosságunk megtartásával egy új világmindenségbe, a megtestesült Ige istenségébe emeltettünk. Innentől fogva semmi sem számít, csak az új teremtmény (vö. Gal 6,15).

Kárhozatos bálványimádás?

Katolikus és protestáns körökben egyaránt nagy visszhangot keltett idén májusban, hogy a Magyarországi Református Egyház Zsinatának ülésén, melyen a reformátusok alapvető hittételeit tartalmazó Heidelbergi Káté új fordításának elfogadásáról szavaztak, nagy többséggel elvetették azt a beterjesztést, amely arra vonatkozott, hogy (az erdélyi reformátusokhoz hasonlóan) hagyják el vagy legalább lássák el lábjegyzettel a 80. pontot, amely a katolikus misét elítéli, mivel az „alapját tekintve megtagadja Jézus Krisztus egyszeri áldozatát és szenvedését, és ezért kárhozatos bálványimádás”. Ez az ítélet a káté első kiadásában egyébként még nem szerepelt, a katolikusok és reformátusok közti, nemegyszer kölcsönösen kíméletlen és éles hangú hitviták eredményeként került csak bele, s a hazai hitújítók e második kiadást vették át hajdanán. E szövegrésszel kapcsolatban így hangzott az eredeti határozati javaslat: a zsinat elfogadja, hogy a Heidelbergi Káté 80. kérdésére adott válaszban az „és ezért kárhozatos bálványimádás” kitétel zárójelben, valamint a lábjegyzetben így jelenjen meg: „A kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben.

A világirodalom énekese

Szedő Dénes műfordításai

Szedő Dénes atyára (1902-1983) jellemző volt, hogy mintegy rejtőzködve volt jelen. Csak „tükör által, homályosan” lehetett látni. Mintha finom fátyol fedte volna el… Mi volt ez a finom fátyol? Átlagos, terepszínű ruhája? Nem. Imádságtól, elmélkedéstől finom selyemmé alakult bőre, melyet arcán és kezein láttunk? Nem. Halk szava? (Semmi sem volt ellentétesebb vele, mint a harsányság.) Nem.

Még beljebb volt a fátyol. Belső szentélyének volt fátyola, amely a titkot takarta, s átengedte annak ragyogását. Az élő, a benne élő, föltámadt Jézus jelenlétének misztériuma.

A szépség az igazság megjelenési formája, de ez a szépség nem mesterkélt, nem megtervezett, nem az igazságra, a valóságra rákényszerített ruha.

Csengők és harangok

Bevezetés a templom misztériumába (XX., befejezõ rész)

Az ősegyházban a királyi menyegzőre szóló meghívás mintájára gyakran személyesen hívták meg a híveket a Bárány menyegzőjére, a szentmisére. Később harsonával (tuba) jelezték a liturgia kezdetét. Szent Pachomius előírta a szerzeteseinek, hogy ha a harsona hangját meghallják, azonnal hagyják el cellájukat.

Elsősorban kolostorokban kezdték használni a csengőket, hiszen ott napjában többször kellett jelzést adni a napirend szerint következő tennivaló (felkelés, zsolozsma, étkezés stb.) idejének elérkeztére. Minél nagyobb volt a kolostor területe, annál nagyobb csengőket kellett készíteni. Így alakultak ki a harangok. A későbbiekben a harangokat a plébániai gyakorlatban is bevezették. A templomtorony építésének elsőrendű célja minden valószínűség szerint éppen a hívek összehívására szolgáló harang(ok) elhelyezése volt. (Kolostori harangról Falgencius karthágói diakónus tesz említést először, plébániai harangokról pedig Tours-i Szent Gergely). Az új harang megáldását a püspök végzi, s ez hangsúlyozza a harangszó jelentőségét.