Csak úgy beleolvasok
Rengeteg körülöttem a könyv. Most is párhuzamosan, egyszerre kettőt olvasok. Igaz, prózakötet az egyik, versantológia a másik. Nem zavarják egymást, inkább mintha erősítenék. Erről már más is mesélt nekem. Közben leülök régi kis írógépemhez, leütök rajta néhány sort. Belefáradva ebbe a súlyos munkába, nyúlok az egyik polc felé, és csak úgy belelapozok valamelyik véletlen opusba.
Karcsú kötet, téglaszínű, szolid vászonkötésben, Krúdy Gyula két kisregénye van benne, Az útitárs meg az N. N. 1963-ban jelent meg, akkor olvastam. Persze nem emlékszem szavakra, mondatokra, amelyek bizonyára elvarázsoltak, s ma mégis csodálatosan újnak tűnnek föl előttem. Főnevei? „Jégszürkeség.” Jelző, meg amire vonatkozik: „Emberhangtalan magány.” Az a hasonlat, hogy az őszi esőzések „halott gyermekek lépéseire emlékeztetnek”. Egy végtelenbe induló mondat: „Felette csillag szikrázott az üvegtisztaságú égbolton.”

