Cenacolo, a szenvedélybetegek közössége

Felépült az első ház, és ezzel megalakult a Cenacolo közösség. Mára Európa-szerte több tucat házat működtetnek, ahová – a kötelező felvételi beszélgetéseket követően csak „tiszta állapotban” lehet bekerülni. A felvételit vezetők roppant érzékenységgel és tapasztalattal vannak jelen a személyes beszélgetésekben, amelyek során felmérik az érintett állapotát, alkalmas-e a közösségbe való beilleszkedésre. A függőségtől szenvedőknek életvezetési tanácsokat nyújtanak a konzulensek. A házba kerülés után minden fiú és lány „őrangyalt” kap egy társa személyében. Az őrangyal egy ideig patrónusa lesz az új környezetben, akihez napi kérdéseivel fordulhat, és nem mellékesen kommunikációs segítője is, hiszen minden házban az olasz a közös nyelv.

 

 Elvira nővér fiatalok körében

A Budapesthez legközelebbi Cenacolo-ház Pozsony mellett található. Itt találkoztam a szlovákiai közösség néhány tagjával, akik közül a ház egyik legtapasztaltabb lakója lett alkalmi vezetőm. Lengyelországból érkezett, s hét éve él a közösségben. Elhatalmasodó alkoholproblémái miatt csatlakozott a Cenacolóhoz. Mára tisztult, de amint ő is mondja, aki alkoholbeteg, mindig veszélyeztetett marad. A közösség tagjai gondosan beosztott napirend szerint élnek: például naponta háromszor közösen mondanak rózsafüzért. Az örvendetes olvasót reggel a ház kis kápolnájában, a fájdalmast délben, munka közben, a dicsőséges olvasót pedig este, a vacsora előtt sétálva. Sajátos szerzetesi modellt követnek, hiszen életük vezérfonala az imádság. Terápiás módszerük szíve Krisztus: életük minden elemét szentírási alapok szerint élik. A meghatározó, fontos események közé tartoznak a nyílt „gyónások” és azok az alkalmak, amikor a másik munkáját véleményezik. E közösen megélt őszinte beszélgetések, kritikus pillanatok, tanúságtételek roppant mélységeket hoznak felszínre. Vezetőm is tabuk nélkül beszél saját történetéről: számára kulcsfontosságú felfedezés volt rabságának belátásas ez a ház minden lakójára igaz. Valós rabság ez, amelyből a szabadulás szinte lehetetlennek tűnik.

A közösségi élet szakemberek segítsége nélkül zajlik: itt nincsenek pszichológusok vagy mentálhigiénés szakemberek. A rendszer mégis működik, a fiatalok felépülnek, és teljes értékű életet élnek. Minden házban több tapasztalt közösségi tag dolgozik, irányításukkal a Cenacolo alapvetései szerint, sorsközösségben élnek az itt lakók. Az ideérkezők gyakran nem keresztények. Egyes szakemberek számára furcsának hathat ez a fajta, első benyomásra laikus módszer és mély bizalom, ahogyan a gyógyulni vágyók teljesen a gondviselésre bízzák magukat. A mindennapokat átható Krisztusközpontúság megmosolyogtató lehet annak az idekerülőnek is, akinek korábban ez nem jelentett semmit. A teljes önátadás, a társakban és a közösségben való feltétlen bizalom hatására az itt lakók növekednek a hitben és az erőforrásokban. Talán semmihez sem fogható bizonyosságot nyer itt a bencés jelmondat: „Imádkozzál és dolgozzál.” És újra élsz…

A munka mindenki számára kötelező, meghatározott rendszer és feladatkör szerint. A ház körül sosem lehet eleget dolgozni, de ha mégis kevés lenne a napi penzum, a szakértelem hiánya garantálja a hosszas időtöltést: itt ugyanis senki sem azt csinálja, amihez ért. Így könnyen tarthat akár fél napig is a tehénfejés vagy az ebédfőzés. A lakók mindenben támogatják egymást, és a végsőkig kitartanak a másik mellett. Még akkor is, ha mondjuk cukor helyett véletlenül só került a desszertbe.

A közösségben tagadhatatlanul nagy a szigor. A fegyelem betartása különösen azok számára nem könnyű, akiknek korábban senkihez és semmihez sem kellett alkalmazkodniuk. A ház lakói személyiségük legmélyére tekintenek, hogy onnan bontakoztassanak ki egy stabilabb, minőségibb életet. Társakká válnak, akik sosem kérdezik egymástól, a másik meddig marad még a közösségben, és mikor kíván visszatérni a civil életbe. Ez a kérdés ugyanis itt tilos. A ház közös termében olvasható Cenacolo-tízparancsolat pontjai pedig többek között arra figyelmeztetnek: sohasem mondhatom, hogy a munkához túlságosan fáradt vagyok, vagy hogy valamihez nincs kedvem; sosem mondhatom, hogy nem tudom megtenni… A szabályokat olvasva egykori munkám jutott eszembe, amikor Budapest nyolcadik kerületében roma fiatalokkal foglalkoztam. Első alkalommal közösen alkottuk meg belső szabályzatunkat, amelyhez kötelező volt tartani magunkat. Első pontja ez lett: a szobában nem köpünk a földre. Más dimenziók ezek, egy új élet kezdete…

A Cenacolóban élők saját bőrükön tapasztalják meg, hogyan válhat értékké, az élet forrásává a munka, a lemondás és az áldozat; hogyan születhet öröm és növekedés a szenvedésből és a kereszt elfogadásából. Teljes sorsközösség, amely minden itt élőt megtanít, hogy a rabságból való szabadulás útja Krisztus. Itt rátalálhatnak erőforrásaikra és az Igazságra, amely végül teljesen szabaddá tesz.