Találkozás a nyolcvanöt éves Fésűs Évával

Már nem ír meséket, verset is csak ritkán. Úgy tartja: szinte mindent elmondott már, amit akart. Eszébe jut a túlpart, s olykor úgy érzi, fél lábbal már odaát van. Gondolkodik, imádkozik, elmélkedik, és papírra veti életbölcsességeit. Fésűs Éva, Kaposvár meseíró díszpolgára, a tizenkétszeres nagymama idén ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. A Takáts Gyula-emlékházban vették nagyító alá a mesés életművet, a könyvtárban pedig a legkisebbek is köszöntötték a negyedik és ötödik dédunokáját váró alkotót.   

– Valóban elmondhatom, hogy mese volt az életem, és ezt az őrangyaloknak köszönhetem, akik emberek képében jelentek meg, és segítettek végigjárni azt a pályát, amit Isten kijelölt számomra. Az egyik az a fiatalember, aki felfigyelt egy 1943-ban megjelent versemre – később ő lett a férjem -, a másik pedig egy magyar-történelem szakos apáca volt, aki írásra biztatott. Ceglédi születésű vagyok, de háromévesen már Kiskunhalason éltem, mert körjegyző édesapámat oda helyezték. Tizenhárom éves voltam, amikor Vácra költöztünk; ott ért a háború, és ott is érettségiztem. A Karolina Kereskedelmi Középiskolába jártam, amelyben szerzetesek és civilek egyaránt tanítottak.

Molnár Róbert kübekházi polgármester: az igazi vándorút ekkor kezdődik

Mint komoly férfiak között oly gyakran, az élet „fontos terepe”, a szakácsművészet kerül elő beszélgetésünk kezdetén. Molnár Róbert azt mondja, hétvégeken a három gyerekkel – igaz, a legkisebb még csak tipeg-topog – átveszik a hatalmat a konyhában. S máris lényeges megállapítást tesz: „Ma nemigen élnek a fiatalok családi életet. Pedig a vasárnapi istentisztelet, a közös főzések fontos részei az életünknek. De ezek nem válhatnak megszokássá, mert akkor nem érnek semmit, ám ha belevisszük Istent – ahogy a pogácsatésztába is „belegyúrhatjuk” –, annak van értelme, fölszabadíthat minket.”

Beszélgetés Pintér Gáborral, a manilai apostoli nunciatúra első tanácsosával

Viharvert autók vánszorognak a hömpölygő koromtengerben. Mindent elborít a fekete víz. És ez a Fülöp-szigeteki emberek szemével nézve még csak egy kisebb tájfun volt! A járdán parkoló triciklik és autók között botorkálva, villanyoszloperdőn átvergődve a vatikáni nagykövetséget keresem. Végre rábukkanok a magas betonfalba vágott kapura. Udvarias portás nyit ajtót – és a világ egy csapásra megváltozik. Odakint piszok és zaj, bent azonban csend, nyugalom és béke honol. Minden tiszta; gyönyörűen nyírt fű, pompás virágok veszik körül az elegáns palotát. Bevezetnek a szalonba, ahol hatalmas szőnyegen kényelmes, öblös stílbútorok terpeszkednek. Nem világi pompa ez: szentek ősrégi szobrai emlékeztetnek arra, hogy itt a politika is a lelkiségnek van alárendelve. Nemsokára belép Pintér Gábor, a nunciatúra első tanácsosa.

A követség vezetője a nuncius, de széküresedés miatt jelenleg az első tanácsos az ügyvezető. Hogyan lett a viszonylag fiatal váci egyházmegyés papból a szentatya képviselője a világ egyik legnagyobb katolikus országában?

Egy pápai nuncius szentelt diakónussá 1986-ban, amikor Magyarországon még szó sem lehetett budapesti nunciatúráról. Luigi Poggi érsek akkoriban rendkívüli ügyekkel megbízott pápai nuncius volt, ami azt jelentette, hogy olyan helyekre küldték, ahol nem lehetett helyben lakó nuncius.

A gyermekszületés örömhírét továbbadó e kedves ötlet azonban korántsem új, legalábbis Piliscsabán nem, hiszen az ottani fiatal szülők – köztük a Klotildligeti plébánia, illetve a Szent László óvoda körül spontán kialakult baba-mama klub tagjai – közös örömüket s összetartozásukat azzal is kifejezik, hogy minden olyan házhoz, illetve lakáshoz eljuttatják azt az egyikük által készített gólya bábut, ahová egy újszülött érkezett. A képen látható gólya néhány hónapja még a Szent István út egyik kertjében állt, majd a Radnóti utcába került, most meg az Erdősor utcában található, de nem időz itt sokig, mert a hírek szerint nyolc-tíz hét múlva tovább kell állnia.

– szá –