Az Új Ember június 26-i számának harmadik kellemes meglepetéssel olvastam Zsille Gábor A másik Budapest című írását. Különösen azért, mert a Vármegye utca 7-es számú, éppen az én őseim házával szomszédos házról van szó benne, amelynek számomra máig titokzatos múltja régóta foglalkoztat.
A magyar kommunista hatalmi gépezet a Mindszenty- és a Grősz-per (1949, 1951) mellett kétségkívül az épp ötven éve, 1961-ben lezajlott perekkel járatta csúcsra az egyházellenes harcot. Az ekkor eljárás alá vont papok és világiak ügye az állambiztonsági szakzsargonban a „Fekete Hollók” nevet kapta, és bár ezúttal püspökök vagy főapátok nem kerültek a vádlottak padjára, az akció tömegméretei miatt (1960. november és 1961. február közt 85 letartóztatás, majd 81 ítélet, később még 180 rendőrhatósági eljárás) volt újabb csúcspontnak tekinthető.
Június végén több ezer ember gyűlt össze a XIII. Karcagi Birkafőző Fesztiválra. A versenyzők sátrai a városközpont körüli utcákban sorakoztak. A polgármesteri hivatal előtti színpadon egymást váltották a zenekarok, táncegyüttesek. A főzőversenyt hivatalosan tízkor nyitották meg, de ekkor már több száz bográcsban készült az étel.
Nehéz kiragadni a minisztert a karcagi birkafőzők közül. Néhány percnyi beszélgetésre azért sikerül. Fazekas Sándor magabiztosan mozog az idősíkok között, számára természetesen következik a múltból a jelen és a jövő. A vidékfejlesztés hosszú távú tervei már elkészültek az általa vezetett minisztériumban. Ezekről kérdeztük.
A római FAO-csúcs küldöttségvezetőinek XVI. Benedek pápánál tett látogatása a konferencia kiemelkedő eseménye volt. A szentatya beszédében a katolikus egyház elkötelezettségét hangsúlyozta a szegénység és az éhezés elleni küzdelemben.
Július költője az Új Ember hasábjain a legendás Kilencek költőcsoport tagja, Mezey Katalin. A Kilencek annak az egykori bölcsészhallgatókból álló csoportnak a közkeletű elnevezése, amelynek tagjai a hatvanas évek második felében összefogtak és ragaszkodtak ahhoz, hogy egy versantológiában közösen hallassák hangjukat.
Egy tányér cseresznyével
kiültem a lépcső fölé a küszöbre,
néztem a távolban a Balatont.
A képbe beletartozott egy feketerigó is,
a szőlőkerítés fölött, a villanydróton
akkora buzgalommal énekelt,
Bolivar tartomány Kolumbia Karib- tenger-parti Santa Marta és Cartagena de Indias nevű városaitól dél felé nyúló földsávja. Ez a tartomány szemlélteti leginkább a kolumbiai élet realitását – a gazdag UNESCO világörökség, az olajbányák, infrastruktúra nélküli települések, kokaint kultiváló és kézzel aranyat kereső lakosság közötti ellentmondásokat. Cartagena az ország nagyságrendben ötödik, de legszebb és legrégibb városa.