Ihletője volt Imre hercegnek

   
Elrejtő lépcsők –
   
Fönti szentély.
   
A ház: emlékek otthona,
   
Több, mi a létben fenn –

 

maradhat: zarándok-voltunk
   
mámora – szentség a gyönge
   
testbe zárva – felül az
   
anyag természetén.

 

   
Ne kérdezd: valóság vagy csak legenda?
   
Szabadság Isten rejtekén.
   
Az isteni parancsokon túl jelen vannak az égi inspirációk, s ezek felülmúlják természetünket, szabadságkorlátainkat.
   
A Cserhát dombjai között, Szarvasgedén legendás Mária-képet őriztek a barokk kápolnában. Úgy tartják, a kegyúr Velics család adományozta a helynek. A kép őse a római S. Alessio-Alexiusról, azaz: Szent Elekről „beszélő” Boldogasszonyénak, amelyet az aventinusi görög és bencés kolostor előde, az ősi római patrícius szülők háza fogadott falai közé, amikor a fiuk a mezopotámiai Edesszából ismeretlen koldusként hazatért. Magával hozta a képet. A legenda szerint az őrt az edesszai templomban felszólította „a kép”, hogy hozza be az ifjú embert az egyházba, mert „Isten embere”. Alessio ekkor megijedt, megszökött, de a beszélő kép másolatát magával vitte Rómába. A Madonnáról aztán másolatok készültek. Az egyik a nógrádi dombok közé került.


   
A képkultusz történeténél már csak Alexius históriája rejtelmesebb. A név, az Alexandros (Sándor) történeti hátterű. Elég a Nagy jelzővel illetett Sándort említeni. A középkorban Alexios (Alessio, Elek) neve külön pályára tért. A védszent az az Alexius lett, akiről az Arany Legenda szárnyán elterjedt, hogy az esküvője napján váratlanul eltűnt az aventinusi házból, s a messzi Keletre bujdokolt remetének, majd tizenhét év múlva visszajött, s a házuk lépcsője alatt húzódott meg. Senki föl nem ismerte, járt-kelt a téren, találkozott az apjával, volt jegyesével, de folyton hallotta az égi jelzést: „Ne törd fel a titokzárat, vezekelned kell.” Így halt meg, s akkor a harangok húzatlan megkondultak. Teste illatozott, kezében levél, benne a neve. Az akkori pápa, I. Ince kísérettel érkezett az elhunythoz – tiszteletadásra.
   
Megragadta életével a középkor lelkületét, temploma ma ott áll az Aventinuson, XII. századi tornya jelként vonzza a zarándokot, és azt a történetet mondaná tovább, amely I. Benedek pápához kötődik, aki 977-ben a szaracén üldözte görög pátriárkának átadta a VII. században emelt, vértanú Bonifác emlékét őrző bazilikát. Ennek előde kicsi oratórium volt; építtetőjének neve megegyezik Alexius anyja nevével, Agláéval… A X. századtól a pátriárka jóvoltából – mert ő hozta magával Damaszkuszból Alexius kultuszát – kettős Bonifác-Alexius – védszentű a templom.
   
Bonyolult kor, váltó időszak, s már kilépve a legendák aranyfüstjéből – történelemmé válik Alessio monostora, temploma Rómában: ide húzódik utolsó térítő útja előtt Adalbert, itt végzi önsanyargatásait két vándorremete: az olasz Romuald s a dél-itáliai Nílus; követik a minden gazdagságot elhagyó, ismeretlenné vált egykori római patríciust, aki korán fölfedezte: egyetlen út van, az örök jeruzsálemi. De megtért ide a remeték vonzalmában a Római Birodalom keresztény szellemű újraálmodója, a fiatal III. Ottó császár is, aki Gerberttel, a II. Szilveszterként ismert pápával, zseniális nevelőjével – lelki partnerével Róma újratámasztásában – Nagy Károly rajongója volt. Istvánunk ismerte mindkettőt. A tudós Györffy György azt mondja: „Abony-Szentkirályon volt az a királyi lak a Szent Elek-kápolnával, amely Sanctus Alexius patrociniumával aventusi kapcsolatokra utal. Itt tölthette a szent király utolsó napjait, és ide tehető halálának helye is.”
Mi minden kiderülhet még! Az már tudott, hogy a középkor sok férfija az Elek nevét viselte a keresztségben, s hogy III. Béla királyt a bizánci udvarban még Alexiosnak hívták.
   
Írják, Szent Elek ihlette Imre herceg fogadalmát (is), és lett az ifjúság példája.