A hortobágyi remete

A mi környékünkön az új városvezetés nem nevezett át utcákat, tereket, nálunk nincsenek aluljárók. Hogy ezt miért említem meg? Mert a BAH-csomópont közepén évek óta életvitelszerűen élnek hajléktalanok. Napközben a piros lámpánál veszteglő gépkocsik közt imbolyognak, legtöbbször sikertelenül kéregetve – bár egy-egy autós azért meg-megszánja őket, és pénzt, cigarettát ad nekik. Estére a társaság mámoros hangulatba kerül, na nem az örömtől, hanem a kannás bortól. Ilyenkor a hangerejük is nagyobb, érzelmi kitöréseik is erősebbek lesznek. Kiabálnak, veszekednek egymással, az arra sétáló fiatalabb és idősebb nőket leszólongatják, s pléden szunyókáló sorstársaik mellett végzik el kisebb-nagyobb dolgaikat.
   
Tudom, nem túl keresztényi magatartás, de engem mindez nagyon zavar. Lehet, hogy a tehetetlen düh, lelkiismeretem rendszeres elaltatása az oka – nem szoktam nekik pénzt adni -, továbbá az, hogy úgy érzem: érdemben semmit nem tudok velük-értük tenni. Éppígy vagyok azokkal is, akik a Ferenciek terén az aluljáróból kiszorultak, s most révetegen ülnek a buszmegállók környékén, bezárt boltok portáljai előtt húzzák meg magukat, vagy a bejáratok beugróiban, összekucorodva alszanak.
   
Olvasom újságban, hallom rádióban, hogy a kéregetést, az utcán életvitelszerűen lakók létét, a kukázást bizonyos aktivisták emberi jognak tartják. Ez elgondolkodtató számomra. Joga van szerencsétlennek az utcán élni? Joga van más szemetében turkálni? Joga van az utcán végezni testi szükségleteit? Milyen jog ez? Nem épp ez az embertelen, megalázó? Nem járványügyi probléma, ahogy a szerencsétlenek köztünk élnek? Számomra marad a lelkiismeretet elnyomó bosszankodás, hogy a város új, általam is megválasztott vezetése semmit sem tesz – hiszen talán nem is tud tenni – ezeknek a szerencsétlen, testileg-lelkileg beteg embereknek a borzalmas helyzetével.
   
A buszra várva ezen merengtem, amikor mellettem egy helyes, jól öltözött lányhoz odabotorkált egy hajléktalan nő. Eddig csak kiabálni hallottam. Kedvesen üdvözölték egymást, és beszélgetni kezdtek, látszott, hogy már régebbről ismerik egymást. Aztán a lány belekarolt a nőbe, s míg a buszunk meg nem érkezett, úgy sétálgattak. Nem jutottam szóhoz. Én eddig csak a bűzt, a mocskot láttam körülöttük. No meg a józanon is bolond férfit, aki falombokkal teletűzdelve naponta elmondja nekem és száz másik járókelőnek, hogy ő a hortobágyi remete, adakozzunk a megélhetéséért.
   
A látottakon töprengtem, egészen a Ferenciek teréig. Ott a buszról leszállva biciklivel közlekedő barátomat pillantottam meg, aki barátságosan beszélgetett egy „üzletszerű kéregetővel”. Negyedórán belül másodszor döbbentem meg. Talán bennem van a hiba. Lehet segíteni akkor is, ha az ember nem a fizetését osztja szét a szegények, elesettek közt, csupán szóba elegyedik velük.