Mennyiszer látunk a vízmosta part mentén levegős gyökereket! Mennyire keresik ezek a tápláló talajt, mennyire görcsösen kapaszkodnak! Mintha éreznék, hogy életük és tartásuk a kapaszkodásuktól függ, mint ahogy a sátor tartása is a sátorcövektől és a sátorkötéltől.
Tizenegy évvel ezelőtt frissen érkezett gyüttmentek voltunk Zsámbékon; elvétve ismertünk egy-két embert, amikor közvetlenül költözésünk után karcsú, göndör, barna hajú asszonyka támasztotta neki biciklijét a kerítésünknek. Ránézésre nemigen mondtuk volna meg róla, hogy négygyermekes anyuka. Látszott ellenben napbarnított karján és finom mozdulatain, hogy mind keramikusmesterségében, mind a háztájit gondozva jó barátságban áll a nehéz fizikai munkával. Azon nyomban megosztotta velünk ágas-bogas terveit, és fantasztikus bizalommal, két perc alatt bekapcsolt minket a hozzánk hasonló, kisgyerekes családok eleven vérkeringésébe.
2011 Európában a civil önkéntesség (hivatalosan: az aktív polgárságot előmozdító önkéntes tevékenységek) éve. Ennek alkalmából június 17-én Szabadság, demokrácia, érdekképviselet az új Európában címmel lengyel–magyar konferenciát tartottak Budapesten, a Nemzeti Múzeum melletti Kossuth Klubban.
Kilencvenhat esztendős korában elhunyt Bajnainé Szádeczky Klára, Hoffmann Rózsa államtitkár asszony édesanyja, akitől a politikusnő nemcsak életét, hanem pedagógusi küldetését is kapta. Klára nénénket Péter-Pál-napján hívta haza Teremtője. Ajándék számomra, hogy életének egy szakaszán gyóntatója lehettem.
Nagyon ritkán akad a kezembe olyan könyv, amelyben választ találhatok ki nem mondott kérdéseimre és kínzó kételyeimre. Mert hát honnan tudná egy idegen, mi az, ami foglalkoztat, mi az, amit sok-sok álmatlan éjszaka és áttöprengett hajnal után sem tudok megmagyarázni. Mike Mason, úgy látszik, tudja. Könyveit olvasva egyszerre megvilágosodik minden. Egyszerű és átlátható lesz az, ami addig kusza és szövevényes volt. Magától értetődővé válik mindaz, amiről már-már úgy véltem, kibogozhatatlan, örök érvényű rejtély marad.
Az Új Ember június 26-i számának harmadik kellemes meglepetéssel olvastam Zsille Gábor A másik Budapest című írását. Különösen azért, mert a Vármegye utca 7-es számú, éppen az én őseim házával szomszédos házról van szó benne, amelynek számomra máig titokzatos múltja régóta foglalkoztat.
A magyar kommunista hatalmi gépezet a Mindszenty- és a Grősz-per (1949, 1951) mellett kétségkívül az épp ötven éve, 1961-ben lezajlott perekkel járatta csúcsra az egyházellenes harcot. Az ekkor eljárás alá vont papok és világiak ügye az állambiztonsági szakzsargonban a „Fekete Hollók” nevet kapta, és bár ezúttal püspökök vagy főapátok nem kerültek a vádlottak padjára, az akció tömegméretei miatt (1960. november és 1961. február közt 85 letartóztatás, majd 81 ítélet, később még 180 rendőrhatósági eljárás) volt újabb csúcspontnak tekinthető.
Június végén több ezer ember gyűlt össze a XIII. Karcagi Birkafőző Fesztiválra. A versenyzők sátrai a városközpont körüli utcákban sorakoztak. A polgármesteri hivatal előtti színpadon egymást váltották a zenekarok, táncegyüttesek. A főzőversenyt hivatalosan tízkor nyitották meg, de ekkor már több száz bográcsban készült az étel.