Stratford. Északkelet-London forgalmas, de érdektelen vasúti csomópontja. A hetvennégy kilométer (!) hosszú Central-metróvonal egyik állomása, külvárosi átszállóhely… – volt; egészen mostanáig. Az itteni tucat-tömböket szürke és üvegzord, mégis szembetűnő épületek sora váltotta fel.
A harmadik Schubert-impromptu úgy hangzott, mintha egész zenekarnyi mélyvonós szólna: bőgők, csellók. A negyedik újabb felismerést tartogatott: a magas regiszterek csilingelése, e felhőtlen, játszi bécsi harangjáték éppoly tragikus érzetet kelthet, mint a gyászharangok kondulása.
Bárhová nézünk is, angyalokat látunk. És most nem egy karácsonyi díszbe öltöztetett szobára kell gondolnunk (habár közeleg annak az ideje is lassan), hanem például egy képtár termeire.
„Utálom az egész XX. századot”– énekelte Nagy Feró annak idején. Hát igen, a világ tényleg nagyot változott az elmúlt száz évben… – és nem mindenben előnyére.
Egy pillanat alatt érkezett
dédelgettem
tartogattam
raktáromban érlelgettem
egy órát, egy napot, egy hetet
ezután vettem újra elő
és íme beérett
nem kell sok idő
egy gondolatnak
N. N. ismét gyönyörű volt.
K. elfelejtett üdvözölni.
P. nem vett észre.
Kilépek az ajtón. Kora reneszánsz sárga az ősz. Szelíden fénylenek a levelek a földön. Visszanézek az ajtóra, nehogy becsapódjon. Akkor veszem észre: kifelé nyílik, belül a kilincs. Néhány lépést teszek, megszólal a telefonom. Ismerősöm hív, mondom, éppen a Magyar Hospice Alapítvány budapesti házából jövök.
Az egész világon, így Magyarországon is aggasztó jelenség a családon belüli erőszak és a gyermekek elleni szexuális bántalmazás. Tudunk róla, súlyához képest mégis túl kevés figyelmet szentelünk neki keresztény körökben.