Aki él, csak az tudja a halált

Döbbent csönd odaát. Aztán a kérdés: „Nagyon borzasztó volt?” Keresem a megfelelő, őszinte szót. Semmi nem sürgeti a választ. „Nem, olyan emberi…” Most még hosszabb, bizonytalan csönd. Mit mondhatnék többet? Ez a világ belülről kifelé érthető meg.

 

Tizenkilenc éves voltam, amikor történt. Egy-két év múlva a kalocsai laktanya sivár, gyönge fényű klubszobájában leírtam.

November vége volt, és az öregember haldoklott. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és biztos volt a vég. Keze teste mellett végigfektetve az ágytakarón.

„Én is így szoktam aludni.”

A fiú benyitott a szobába, és leült szemközt, az ablak elé. Csikordult az üvegbetétes ajtó, majd rácsukódott. Barna ajtajú szoba, mennyezetén a cserépkályhából kicsapódó korommal.

„Mintha aludna.”

Kettős ágy, a másik része gondosan bevetve. Valaki már hiányzik. Két egyforma szekrény a hosszabb fal mentén. Az ágy fölötti fényképen két fiatal: egy férfi és egy nő. Nem lepte be őket a por, a tiszta üvegen át néznek.

A szél megrázta az esőcsatornába kapaszkodó ágat, zörögtek a levelek. A tetőről aláhullottak az eső csöppjei, behallotta.

„Meddig él az öregember?”

Ismerem a házat, az óbudai Kenyeres utcai hospice-központot. Három esztendeje atyai jó barátom, a nemzet színésze itt halt meg. Amikor bementem hozzá, már nem ismert meg. Azt sem tudta, hogy ott vagyok. Hol volt már a tőle hallott anekdota? Vagy éppen akkor érkezett meg? A Nemzeti Színház egyik kiválóságát temették, mesélte. Óriási tömeg, számos művész megjelent. A színházi titkár izgatottan intézkedett: „A művésznő talán ide, a művész úr szíveskedjék oda állni…”, és így tovább. Egyszer csak megszólalt egy szép bariton hang talán Somlay Artúr vagy Básti Lajos lehetett: „Titkár úr, mit ugrál annyit, nem maga a halott!”

Fogd meg nyugodtan a kezét, szólt rám a felesége. Az ágy végében álltam, s beleláttam: a nyitott szájban a romlás már áttörte a szájpadlást…

Húszéves a Magyar Hospice Alapítvány, a Kenyeres utcában 2000 óta vannak jelen. Az önkormányzat felajánlott számukra egy korábban bölcsődeként működő épületet. Ha keresném, olcsó megfogalmazás lenne: a kezdet és a vég bölcsője.

Muszbek Katalin főorvosnő, igazgató asszony vonzó, megnyerő személyiség. Finomsága határozottsággal társul, és minden olyan természetes körülötte: elmondja, a Hospice Alapítvány kapcsolódva a nemzetközi hálózathoz a rákbetegek megsegítésére jött létre. A nyolcvanas években Polcz Alaine-nel az alapítvány egyik életre hívója volt, 1996 óta a vezetője.

A Kenyeres utcai ház több feladatot lát el. Otthonápolási központ, emellett a járóbetegek fájdalmuk csillapítását kérhetik, s ide fordulhat, ha valaki lelkében küszködik betegségével, a rákkal. S pszichés támogatást kap, aki elveszítette hozzátartozóját. Tíz ágyon fekvőbetegeket is fogadnak. „Olyanok kerülnek ide, akiket nem tudunk otthonukban ellátni a jelentkező tünetek és fájdalmaik miatt vagy ha a család elfárad a hosszú ápolás során, és tehermentesítésükre van szükség.”

Visszanézett rá. Nyugodtan pihent, sima volt az arca. Csak a levegő görgött egyenletesen alá. A fiú figyelte a szabályosan ismétlődő erőlködést, hogy levegőhöz jusson az öreg. Szabályos hörgések, amint szabályos volt minden: a székek pontosan visszatolva az asztal mellé, a terítő megigazítva, egyik oldalon se lógjon le, a díszpárnák elsimítva.

 „Minden a helyére került, ahogyan lennie kell. Máskor vagy a szőnyeg csúszott el és gyűrődött föl, vagy az éjjeliszekrényen gyülekeztek rendezetlenül a tárgyak. Most csak az ezüst kiskanál van ott, egy pohár víz mellett.”

Az ajtó régen becsukódott, a fiú egyedül maradt. Az öregember egyedül maradt a fiúval.

„Ma délután meg fog halni.”

Szombat délután csöndes volt az utca, vizes az esőtől.

A hospice-ellátásban hazai és nemzetközi képzőközpontként is működnek. Az ambulancián a pszichológiai segítséget tíz-tizenöten veszik igénybe hetente, a fájdalomcsillapítással kapcsolatban sokszor telefonon jelentkezik valamelyik orvoskolléga. A tíz ágy mindig tele van, otthonukban hatvan-nyolcvan beteget látnak el rendszeresen az orvosok és a nővérek, akiket pszichológus, lelkész, gyógytornász, dietetikus, önkéntesek és szociális munkások segítenek.

„Az élet végén olyan sok tünet jelentkezik, olyan sok a panasz, a szenvedésnek annyiféle árnyalatával találkozunk a fizikain kívül pszichológiai, spirituális fájdalommal, gyakran szociális szükségletekkel , hogy sokoldalú csapatra van szükség” mondja Muszbek Katalin.

A fekvőbetegrészlegen általában egy hónapot töltenek a betegek, az otthonápolás néhány naptól akár egy évig is tarthat. A családok gyakran „kivárnak”. Jelentkeznek az alapítványnál, elmondják, daganatos beteg van a családban, említik a tüneteket, s érdeklődnek, milyen segítséget kaphatnak. Majd hozzáteszik: „Köszönjük, most már tudjuk, hová forduljunk, ha baj lesz. De most még bírjuk.”

Sokan azt gondolják, a hospice hivatása csak az utolsó hetekre vagy napokra szól. „Ellátásunk középpontjában az életminőség javítása áll mondja az igazgató asszony. Csillapítjuk betegeink fájdalmait, a szenvedésüket.”

A hospice-ház nem jelent „egyirányú utcát”. A betegek mintegy negyven százalékát hazabocsátják. Az otthonápolásból kerülnek be, „s ha lehetséges, tüneti kezeléssel annyira javítjuk az állapotukat, hogy hazatérhetnek. Ezalatt a család kipiheni magát, s újult energiával folytathatják az ápolást.”

A beteg meg reményt kap de nem hamis reményt. Itt nincs helye semmiféle hazugságnak. Az igazgató asszony elmondja, ha a beteg megkérdezi: meggyógyul-e, az igazságot mondják: nem. Ellenben tüneti kezeléssel segítenek neki minden újabb napot széppé-emberivé tenni.

Van olyan páciensük, akit kétszer-háromszor is elbocsátottak. „Sokan azt szeretnék, ha hozzátartozójuk végig otthon maradna, mások meg azt, ha az utolsó napokat köztünk töltené.”

„Mikor szoktak meghalni az öregemberek?”

Az ágyra nézett, a szemek felé, melyek nem őt nézték.

„Öregember, mikor fogsz meghalni? Szótlan maradsz. Pedig biztosan tudod.”

Autó zörgött a ház előtt, vagy csak taligát húzott valaki? A szája szélén csöppnyi nyál gyűlt.

„Valamit mondani akar.”

Lehet-e mosolyt csalni a házba?

Néhány hete még, jó időben séta a kertben gyakran kerekes székben. Jé, ott egy színes madár… röppennek a levelek… „még el szeretnék jutni az unokám jégkorongmérkőzésére”. S a nagymama ott ült a stadionban.

A célok a mai nap és a holnap céljai. Mindenki vár valamire: még ezt szeretné, még azt, még valakivel találkozni… Ki tudja, mennyi az így megélt idő? Sok vagy kevés? Mi időben számolunk és Isten? Az ökumenikus kápolnában a fölirat: Az Úr jósága virrasszon fölöttünk.

Nemrégen került be igen rossz állapotban egy harmincnyolc éves férfibeteg. Pici gyermekét hagyta otthon, úgy nézett ki, rövid ideje van hátra „időközben hazaengedhettük, most különféle kezeléseket kap, s gyakorlatilag jól van. Adja Isten, hogy segítője lesz, mellészegődik ennek a rendkívül rokonszenves fiatalembernek.”

János huszonegy éves volt. „Előbb pszichológiai segítségnyújtásért járt hozzánk, miután nem sikerült a csontvelő-átültetés. Jól viselte az elzártságot, de a sikertelenség elkeserítette. Ebből a depresszióból kellett kiemelnünk, új lehetőségeket nyitni számára.” Várható élettartama fél év volt, négy évet élt még. Arcképe a falon lóg, alatta a mondat: Ez a ház érte és a hasonló betegekért épült.

János azt mondta: arcát „használják” halála után is. Mert hitt abban, hogy a hospice segít a hozzá hasonlóknak. Amikor megbetegedett, kapott egy kiskutyát, Larit, a Belvárosból édesanyjával kiköltözött egy vidéki házba, új életformát kezdtek. Jánosnak a kutya jelentette a kapaszkodót: föl kell nevelnem, mondta. Amikor négy év után, huszonöt évesen végül elment, a kutya a hospice-házban maradt. Lari azóta is ott él, „ő a mi terápiás kutyánk”. A betegek behívhatják magukhoz, s Lari tudja, hová illik bemennie, s hová nem. János édesanyja azóta is a ház önkéntes munkatársa.

Egy idősebb házaspár hölgytagja agyi áttéttel került be. Nem lehetett már kapcsolatot teremteni vele. Férje mellette töltötte a napjait. Egyszer elmondta, amióta felesége nincs otthon, a kutya folyamatosan nyüszít. Behozhatja- e? A kutya közelségére az asszony kinyitotta a szemét. Ez volt az a fél óra, amikor kapcsolatba lépett férjével és kutyájával, aztán meghalt.

Egy harmincöt éves nő szintén agyi áttéttel küzdött. „A kezelésekkel jobb állapotba tudtuk hozni, a következő hónap viszonylag jó életminőségben telt el. Egyedül nevelte gyermekeit, férje újra megházasodott, de férjével itt meg tudta beszélni, mint és hogyan legyen a halála után.”

Eleresztette a kezét, visszaült a székre. „Képtelen vagyok megérteni, öreg. Vajon mit mondana, ha tehetné? Vagy csak lélegzik, mert ver a szíve, de már beszélni nincs ereje? Ugyanúgy él, mint én. Te is gondolsz valamire. Az imént, amikor becsuktam az ajtót, és megláttalak, azt hittem, egy mozdulatlan testet kell néznem, melyben még ver a szív, de már semmi köze az élőkhöz. Hozzám sem… De látom rajtad, gondolsz valamire. Öreg, meg kell tudnom, mire! Tudod, hogy itt vagyok, ha nem törődsz is velem.”

Mit tudunk a haldokló emberről?

Az orvosok, Szigeti Edit ápolásvezető, Szabó Zsuzsa önkéntes szavaiból az derül ki, nagyon letisztult életszakasz ez. „Egészen más spirituális világ alakul ki halálközelben.” Lefoszlanak az élet addigi mozzanatai, a gyarapodással, az anyagi jóléttel, a mindennapi tyúkperekkel szemben a kapcsolatok, az érzelmek válnak fontossá.

Ugyanakkor a betegek beszűkülnek az élet végén, de elmélyült gondolatokat fogalmaznak meg. „Kegyelmi szakasz, de a tabu miatt még mindig alig férünk hozzá. Mi is kegyeltnek tekintjük magunkat, akik a betegek között mozgunk, s ilyen módon részesei lehetünk ennek az időnek.”

„Öregember, itt maradtam veled. Valamikor úgy hallottam, aki meghalni készül, pontosan hall mindent maga körül. Talán láttad azt is, hogy kifelé nézek, máshová, eleven emberek után, ahol nem te vagy. Talán a lélegzetvételemet is hallod? Szuszogásom olyankor a tiédbe vegyül.”

Egy évben százezren halnak meg Magyarországon, ebből harmincezren daganatos betegek. „Nagy részük sajnos kórházban, nem a család szeretetétől körülvéve. Ha kultúránkban jobban tudatosulna, hogy a halál előtt mennyire letisztul minden, s hogy ez mit nyújt a családtagoknak akkor sokkal inkább szembe mernénk nézni azzal, hogy elmegy valaki. Mert attól, hogy elfordítjuk a fejünket, az esemény még bekövetkezik. S ott maradunk mezítelenül, lelkiismeret-furdalással, hogy talán nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy az utolsó időszaknak mi is szerető részesei legyünk.”

A hospice-ellátásba kerülő betegeknél a betegség tagadásával már nemigen találkoznak, noha ilyen is előfordul. Inkább a depresszió, a feladás gyakoribb, de legtöbbször már megbékélnek és elfogadják a sorsukat állítja Muszbek doktornő, és másoknak is hasonló a tapasztalatuk. „De ehhez az kell, hogy tünetmentesek legyenek. Az a beteg, aki tele van szenvedéssel, nehezen tudja elfogadni a megpróbáltatást.”

„Azért megyek a betegeimhez, hogy segítsek nekik mondja az elsősorban házi ápolásban részt vevő Ferdinandy Nóra gyógytornász. Megmenteni nem tudom őket, de abban segítségükre lehetek, hogy életük utolsó szakasza fájdalommentesen és békében teljék.”

Kérdeznek-e a betegek? András még nincs hatvanéves „beszélget” a daganataival. Melyik hogy viselkedik, nőtt-e vagy sem? Nem a távoli jövő érdekli, hanem a jelenlegi helyzet. Igen, erősítik meg az orvosok, „leginkább arra kíváncsiak, mit várhatnak most, mit várhatnak az itteni kezeléstől. Hazamehetnek-e még? Az, hogy mennyi idejük van hátra, ritkábban kerül elő.”

S hogyan halnak meg a betegek? Többnyire elalszanak. Csendesen kiúsznak, hacsak valamilyen lelki tusa még nem engedi el őket. Mások ki akarják beszélni magukat… Az egyik néni mondja: már négy éve nem találkozott a fiával… S elbizonytalanodik: neki kellene felhívnia? A nagy elrendezések… jó lenne, ha mindig sikerülne a tisztázó beszélgetés.

Mint Szigeti Edit mondja, az elmúlás a családdal nemigen kerül szóba; nem akarnak fájdalmat okozni a hozzátartozóknak, másrészt úgy gondolják, ha nem beszélnek róla, ezzel kitolják az időt. Várják a gyermeküket, az unokájukat, a külföldön élő testvért…

Szép dolgok fordulnak elő itt is, biztat egészséges mosolyával az ápolásvezető. „Beérkezik egy elesett állapotban lévő beteg, majd egy hét sem telik el, s kint ül az asztalnál és másokkal beszélget. A fodrász frizurát készít Piroska néninek, mosolyog, nézze csak! De ez nem jelenti azt, hogy nem gondol a halálára.”

A fiú fülelt, semmi nesz.

 „Végső egyedüllétbe süllyedsz, míg figyellek. Egyre görcsösebben nő bennem az érzés, hogy titkodat magaddal viszed, s már azt hiszem, nem tudhatok meg semmit. Egyedül vagyok. A te mértékeddel mérhető magányban… Ki szabadít ki innen engem? Új és váratlan néma magány. Hát ez lenne az? Csodálkozom, mennyire nyugodtan veszem tudomásul. Mintha jelentéktelen dolog lenne. Úgy kellene, ebben az utolsó pillanatban végiggondoljam az életemet. Nem megy, csak a rend nő meg… minden a helyén van. Megszűnt a félelem. Nem lesem titokban az ajtót, hogy talán csak jön valaki… és akkor? Maradjanak ők csak az ajtón kívül. Nincs bennem irigység.”

A betegeket otthonukban látogató doktornő mondja: „Van, aki fél. Előtte ki sem mondhatom, honnan jöttem, annyira hárít. Más szeretné, ha szenvedése mielőbb véget érne. S van, aki azért szeretné befejezni, mert sajnálja a családot, amelynek terhére van. A vallásos ember hisz abban, hogy ez csak élete egyik szakasza. Nemrég jártam egy ilyen néninél. Tudtam, hogy terhes az unokája. Kijavított: áldott állapotban van. Vallásossága miatt nem úgy félt a haláltól, mint mások. Azt szerette volna még megélni, hogy világra jöjjön a dédunokája. Megadatott neki.”

Csönd. A dolgok egyértelműsége. Végül megkérdem a doktornőt: saját halálára gondol-e? Megértően néz rám: „Eszembe jut, de nem kell mindig ezzel foglalkozni. Amikor odajutunk, másféle tudással rendelkezünk majd, aminek most még nem vagyunk birtokában.”

Fotó: Cser István