Szőnyegbombázás

Kinn, a toalettben
egymás mellett álltunk egy öreg úrral.
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,
ott másról volt szó,
ott mintha egy bárány
tört-zúzott volna,
ott valami nagy szelídség
azt mondta: megítéllek téged.

Emlékezetes az a kora hatvanas évekbeli fotósorozat, néhány párizsi metró-igazolványkép, amelyen a költő az avantgárd guruval, polihisztorral, Erdély Miklóssal látható (ezúttal még véletlenül sem fogok Erdély esetében pápát mondani). Tükröződik a valós közellét, a férfi művészbarátság, nem úgy. A huncutul mosolygó Erdély szeme résnyire húzódik, Pilinszky arcán, legalábbis az első képen, ritka széles mosoly terül szét. A többin ama bizonyos, sokat emlegetett angyali izzás. Netán derű? Dehogyis derű, legföljebb önmegtagadó önélvezet, annak egy igen békés fokozata. Világi apostol, illőn feszesre húzott nyakkendőben. („Ingem, akár egy tömeggyilkosé / fehér és jólvasalt, / de a fejem, akár egy kisfiúé / ezeréves és hallgatag” Önarckép 1974). Arkangyali lény és tettestárs a fotó alapján éppen valami üdvös csínyben.

Pilinszky katolikus és puritán lélek volt, nem a székesegyház oszlopszentje. Kozmopolita, aki rajongott New York csipkézet nélküli gótikájáért, Londonért is, pedig spicces állapotában kirabolták ott egyszer. Mindvégig lenyűgözően eszköztelen költő; fiatalkori, József Attila egzisztencialista remekléseinek nyomán született lírai utórezgéseiben is. Tompa, majdnem kopogós a ritmusa; semmilyenek, olykor egyenesen igénytelenek a rímei, készlete szűkös: alig van más vagyona a józan jambusokon kívül. Szegénynek tűnő nyelvén szól ekkora hatékonysággal, ennyire magától értetődően.


A dómok pompás nagyotmondása tehát nem az övé. A bombasztikusság a puritán bombasztikusság! vélelmezése részben talán jogos a Szálkák-periódus szilánkszerű verseivel kapcsolatban, mivel némelyik darab egyszerűen túl sokat bíz a néhány magasztos fogalom egyszerű nevén nevezésével kiváltható megrendülésre. („Égő szoba, / tükör, kemence, / fölmutatott gyönyörű vasgolyó, / szeplős tökély, / világszép sántikáló lányok, / ragyogjatok, ragyogjatok!” így hangzik a Fohász elragadtatott enumerációja.)

Nem ilyen ad hoc, jóval rétegzettebb a Napló című kései, nagy vers. A társadalom egy keskeny szeletét mutatja valamiféle estély, fogadás, megnyitó vagy színházi előadás szünetében. Miről is van szó tulajdonképpen? Hallatlanul kegyetlen mérlegelésről a társas pokolban. Az esti alkalom nem csupán egy színházpremier, kiállítás vagy bemutatott zenemű, bármely művészi produktum alapos kivesézésének tere, hanem egymás méricskélésének is, amióta világ a világ. Közszemlére kitett ruhák, sminkek és ékszerek forognak fönt. Dresszkód, gondos vagy gondozatlan toalettek, s persze szorongás. Zajlik a homo sapiensek ádáz versenye, a zöm imponálni, más talán irritálni akar. Előkerül a jó öreg alkohol is, mindezt föllocsolni és föloldani, természetesen. Folyik a centizés, italos kócosságban- ziláltságban, leverten-földobottan; de csak kevés helyen zajlik ennyire nyilvánvalóan és kendőzetlenül élesen a szemle, mint éppen itt, a mosdóban, a fogadás pillanatnyi pauzájában, kivonulva a közösség egyszerre megváltó és förtelmes morajából.

Véletlen szembenézés. Egymás vizsgálata, paradox módon a tükörben.

Ahol vagyunk, az ürítkezés és tisztálkodás helye (még véletlenül sem szeretnék szentélyt mondani). „…miért, hogy a helyszín a legerősebb?” (A tett után). „És mégis itt állt” (Mégis). A vers a Végkifejlet című kötetben jelent meg, s ennek az elegánsan karcsú, 1974- es verseskönyvnek egyik alapgondolata a tetthely földerítése, körkörös vizsgálata. Pilinszky vershősei folyamatos társas frusztrációban élnek, szűkölve sokféle eredetű, minőségű és fajsúlyú magányuktól; lihegve ugyanakkor az együttlétért. Óhatatlanul eszembe jut a csöndesen radikalizálódó Kertész Imre följegyzése a kétezres évekből: „Óriási latrinává vált a társadalmi élet, ahová az emberek már csak ürítkezni járnak.”

Nem biztos, hogy a mosdóbeli szembekerüléskor egymást kizáró értékrendek ütköznek. Mindez tisztázatlanul is marad. Lehet, hogy éppenséggel lelki rokonával találkozik a beszélő az öregúr személyében, akinek látványa egyfajta fura szolidaritást vált ki belőle, körülbelül ezt: „Aha, átlátok rajtad, iszol, mert rettegsz. De ez semmi ahhoz a bűnözéshez képest, amiben még érintett vagy! Például fogadásokra jársz, mutogatod magad, pozícióba ilyen módon törekszel. (És te is ítélkezel fölöttem. De honnét e fölény?)”

Ítélkezés, mindig a valós vagy képzelt erkölcsi fölény állapotában. Atársas feszengés során, amelynek csömöre olykor a legnyájasabb lényből is kihozza a vadállatot. Az Introitusz (1961) áldozati báránya „Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet”. E későbbi, földközelibb versben a bárány megvilágosodó képe a tükörben már jó adag feszültséget sugároz. Mindenekelőtt: epifánia a javából. De mi kell ahhoz, hogy Krisztus báránya fölháborodásában törni, zúzni tudjon, ha mégoly szelíden is? Egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy az egyik jólfésült lény képes legyen a másik módszeres megsemmisítésére, puszta szavakkal?

A másik játszi ignorálása, a fölismert embertárs levegőnek nézése, meglehet, elsősorban önvédelem. A koccanás így kerülhető el a legbiztosabban. A versalany mindenekelőtt siet nyugtázni egy nő (vagy férfi) tartósan gyönyörű mivoltát. „K. elfelejtett üdvözölni” beszélőnk üdvözlő köszönése alighanem elhangzott, ám nem talált viszonzásra. „P. nem vett észre” lehet töprengeni, vajon tudatos semmibevétel, netán csak mellőzés, sima elhanyagolás volt-e ez? Akárhogy is, mindez együtt fölér egy szőnyegbombázással.

A gyűrődő nadrágráncok, máshol „egy nadrágszár a szürkületben”, esendő esetlegességünk a „pázsit és fogadások” (Infernó) világában.

Lehet hazamenni.

A Napló ikerverse a valamivel később született Kráter. „Találkoztunk. Találkozunk. / Egy trafikban. Egy árverésen. / Keresgéltél valamit. Elmozdítasz / valamit. Menekülnék. Maradok. / Cigarettára gyújtok. Távozol.” Aztán újra az ítélet pillanata, a kimondott elutasításé: „Madárcsicsergés ahogyan / szememre veted születésem.” Fekete ének az elkerülő magatartásról.

„Az emberiséggel mint emberiséggel egyedül az agónia érthet szót”, mondja haldokló társának a trónra lépni készülő Fekete Pápa Pilinszky Urbi et orbi című színművében. A végső, tiszta, téli állapot, amikor az ember minden lehető és képtelen illúziójával leszámolt már embertársaival kapcsolatban.