Úrjövet
Adventi készülődés a családokban
Jön az Úr – csak el ne menjünk mellette… Érkezésének napja nem vitás, másnapján mégis egykönnyen arra ébredhetünk: elszalasztottuk a találkozást.
Jön az Úr – csak el ne menjünk mellette… Érkezésének napja nem vitás, másnapján mégis egykönnyen arra ébredhetünk: elszalasztottuk a találkozást.
„Kérem szépen – magyarázta nekem a hatvan év körüli tulajdonosnő egy kegytárgyboltban, a lengyelországi Wadowice főterén –, a szentatya most is szüntelenül itt van velünk, minden áldott nap.
Mókust már többször is láttam Farkasréten, hol a fákon, hol pedig a földön, a sírok között keresgélőt. Megszokták az embereket, azt, hogy senki sem bántja őket, előfordult, hogy néhány méternyire ugráltak el előttem. Legutóbb a közeli kőrisfáról ereszkedett le egy, mókusszokás szerint fejjel előre. Amikor a földre ugrott, rám pillantott, de fekete gyöngyszemeiben nem bujkált félelem, legfeljebb kíváncsiság.
Van egy bolond ember Biatorbágyon, a Herceghalomból bevezető út elején.
Stratford. Északkelet-London forgalmas, de érdektelen vasúti csomópontja. A hetvennégy kilométer (!) hosszú Central-metróvonal egyik állomása, külvárosi átszállóhely… – volt; egészen mostanáig. Az itteni tucat-tömböket szürke és üvegzord, mégis szembetűnő épületek sora váltotta fel.
A harmadik Schubert-impromptu úgy hangzott, mintha egész zenekarnyi mélyvonós szólna: bőgők, csellók. A negyedik újabb felismerést tartogatott: a magas regiszterek csilingelése, e felhőtlen, játszi bécsi harangjáték éppoly tragikus érzetet kelthet, mint a gyászharangok kondulása.
Bárhová nézünk is, angyalokat látunk. És most nem egy karácsonyi díszbe öltöztetett szobára kell gondolnunk (habár közeleg annak az ideje is lassan), hanem például egy képtár termeire.
„Utálom az egész XX. századot”– énekelte Nagy Feró annak idején. Hát igen, a világ tényleg nagyot változott az elmúlt száz évben… – és nem mindenben előnyére.