Az őszi Hortobágyon

Később még több ilyen kedves, hegyes bóbitát viselő madár előbukkant. A búbos pacsirták csaknem minden út menti benzinkútnál otthon vannak. Az érkező és távozó autók nem zavarják őket, békésen keresgélnek néha alig pár méternyire az emberektől, akik sajnos többnyire észre sem veszik őket. A távoli fákon egerészölyvek ültek, alacsonyan repült egy pockokra vadászó kékes rétihéja, később vetési varjak károgó kis csapata szállt át a benzinkút felett.

A Hortobágyra érve a kisvasúttal a Kondás nevű halastóhoz mentünk. Ez a hatalmas tó a legnagyobb, nemcsak a Hortobágyon, hanem, úgy tudom, egész Magyarországon. Nemrég eresztették le, az iszapos fenéken nagy tócsák csillogtak, mellettük hófehér kócsagok lestek felbukkanó kis halakra. Nyári ludak gágogtak, a sűrű nád között guvat visított hangosan. Andris guvathangot játszott neki, mire nyomban válaszolt, közelebb jött, kereste vélt riválisát. A nádszegélyben barkóscinegék mozogtak, csilingelő hangjukat hol a gát egyik, hol másik oldaláról hallottuk. Szép madár a barkóscinege, különösen a hímek. Tollazatuk az avas nádat idézi, fejük kékes hamuszürke, a lefelé hegyesedő névadó fekete barkó apró narancssárga csőrük tövétől indul kétoldalt. A tó iszappadjai felett észak felől érkező ezüstlilék repültek, a magasban parlagi sas körözött méltóságteljesen, néhány kékes rétihéja is csatlakozott hozzá. Andris vette észre az egyik iszappadon ülő hatalmas rétisast

Az október végi ragyogó napsütésben rovarok repültek, levelibékák és vörös hasú unkák mozogtak. Sok szépet láttunk, de a nap fénypontja, a daruhúzás még előttünk volt. A számlálások szerint százezer daru időzött a Hortobágyon. Napközben a kukoricatarlókat és a legelőket járják, éjszakára valamelyik sekély vizű tóra húznak be. Több ilyen pihenőhelyük van, mi a virágoskúti halastavak közelében, egy nyárfasor takarásában vártuk őket. A behúzás mindig nagyszerű élmény; sokszor láttam már, de soha nem lehet megunni. A nap már alábukott, amikor az első csapat megérkezett, utána sorra jöttek a többiek, és hangos krúgatással repültek a tavak felé. Amikor az utolsó csapat is eltűnt, a már estébe hajló alkonyatban megkezdődött a libák, a nagy lilikek húzása. Már egészen sötét volt, alig láttuk a magasban repülő V betűket, csak gágogó hangjaik érkeztek a földre. Nagyon szeretem a lilikek sejtelmes „lik-lik” kiáltását, ezek a magasból alápergő hangok nagyon mélyen érintik az embert. Amikor az utolsó csapat kiáltásai is elhaltak a távolban, valahogy üressé vált a sötétbe burkolózott nagy magyar puszta. 
fotó: Bécsy László