A XX. századi katolikus szellemű líra legismertebb művelői érdekes módon egy-egy jellegzetes magyar helységhez vagy tájhoz is kapcsolódnak. Sík Sándor elsősorban a gödöllői környezet és Szeged, Harsányi Lajos a Hanság vidéke, Mécs László a Felvidék iránt érzett mély vonzódást, míg a száz éve született Puszta Sándor Somogy megyéhez és annak Görgeteg nevű falujához kötődött mint sohasem feledhető s lelket tápláló szülőhelyhez.
Az esszé, az irodalmi és zenei kritika egyik legjelesebb hazai képviselőjét veszítettük el Dalos László halálával. Aligha tévedünk, ha szellemi felkészültségét, széles körű tudását Szerb Antaléval rokonítjuk, még a különlegességek föllelésében s azok bravúros megjelenítésében is azonos hullámhosszon mozogtak.
A szárszói Öreghegyen, nem messze,
hol a falu első házai állhattak éppen,
hallani még észrevétlen, hogy
lüktet a Balaton csilló-puha lélekzése,
s mert emelkedik egyre feljebb,
rátapad aztán a felhőrácsos égre.
Október költője az Új Ember hasábjain Lázár Balázs színművész. Foglalkozásának megjelölése nem tévedés, még kevésbé ellentmondás: a magyar színjátszás történetében régi és nemes hagyomány, hogy – mitológiai facsarászással – Thália felkent papjainak a Parnasszus múzsáihoz is személyes közük van.
„Az Üdvözítő missziója, amelyet az egyházra bízott, még nagyon messze van beteljesedésétől. Az eljövetele utáni második évezred fordulóján, az egyetemes emberiséget tekintve, ez a küldetés még csak a kezdeténél tart, és ez arra kötelez minket, hogy állítsuk minden erőnket ennek a küldetésnek a szolgálatába.” (Redemptoris missio, 1.)
Novellákat szeretne írni, vallja Szakonyi Károly, aki a napokban ünnepli nyolcvanadik születésnapját. De készülőben egy újabb kisregénye: „Régóta gondolok arra, hogy meg kellene örökítenem mindazt, amit megéltem, minden veszélyt, szörnyűséget és örömet, minden jót és rosszat; hátha érdekel másokat is.”
„Tátika a pajta előtt”. Elmer István cikket szíven ütött, mert átéltük az iszapkatasztrófát. Veszprémben, a Fáskert utca 21.-ben olvastam a riportot.
A rendszerváltás óta egyre több visszaemlékezést olvashatunk, amelyek a szocializmus idején meghurcoltak hányattatásait mesélik el. Sokakat közülük az egész ország ismer. De vannak olyanok is, akiknek sorsáról – bár mindannyiunknak ismerni kellene – eddig csak ismerőseik tudhattak. Közéjük tartozik Balogh István tábori lelkész is, akinek életéről Prevozné Balogh Irén és Rostás Gábor írt könyvet Számon tartva címmel.