Átéltük az iszapkatasztrófát

2010. október 9-én Devecserből hajnalban indultunk el a Veszprémbe, idegileg, lelkileg összetörve. A Füzes utca 23.-ban laktunk Devecserben, abban a házban, amit a két kezünkkel és rokoni, baráti segítséggel építettünk fel. Negyvenhat évig szerényen és boldogan éltünk az otthonunkban. A párom devecseri születésű, hetvennégy évet élt Devecserben. Nagyon szerettünk ott lakni a folyóparton. A rokonok, barátok, testvérek nagyon hiányoznak. Azon a napon nagyon magas volt a vérnyomásom, nem jól éreztem magam, feküdtem. A párom elment a lányunkhoz, akkor színezték a házukat. Egyedül voltam otthon. Kinyitottam az ablakot, kiabálást hallottam, hogy meneküljünk. Akkor én ezt a szörnyű dolgot a padláson egyedül éltem át. Ez nagy megpróbáltatás volt, visszagondolva rá! A Jóisten velünk volt, hogy nagyobb baj nem történt velünk. Ezekről a dolgokról hitelesen azok tudnak beszélni, akik átélték. A szívünk összetört, sajnos a lelkünk is! Már nem vagyunk devecseriek, és még nem érezzük magunkat veszprémieknek sem. Házunk van, „otthonunk” mikor lesz, nem tudom! Sajnos a dolgok sem úgy mentek, ahogy kellett volna. Ilyen idegállapotban kellett döntést hozni a házzal kapcsolatban is. Várni kellett volna még. A polgármester úr azt mondta, a devecserieket segítik. Úgy éreztem akkor, hogy földönfutók lettünk. Nagyon féltem. Akik elmentünk, azoktól senki vezető például a Mal-tól meg sem kérdezte, mire lenne szükség. Ennek egy éve már sajnos. Lehet, hogy valakiknek ez nagyon jó volt, hogy akkor nem tudott úgy gondolkodni az ember, ahogy kellett volna. Szerencsére a lányaink a munkájuk mellett, ahogy tudtak, biztattak, erősítettek bennünket. De a döntést ők is ránk bízták.

Még egy dolog nagyon fáj máig is. Negyedikén volt az ünnepség Devecserben. Úgy éreztük, el kell menni, ott a helyünk. A kitüntetéseket átadták. Vártuk többen is, hogy azok nevét is megemlítik, akik életüket kockáztatva, derékig vagy még egy kicsit nagyobb iszapból mentettek ki többünket. Sofőrök, civilek, tűzoltók, akik el mertek indulni életeket menteni. Hála és köszönet nekik. Isten áldja meg őket. Köszönöm Elmer Istvánnak a cikket, amire én tollat ragadtam és leírtam egy pár dolgot abból, ami bennem háborog még mindig.
Fábián Imréné,
Veszprém