Igazán tragikus sors az övé: gyakorlatilag 1989-ig üldözte a rendszer, miközben direkt politikai tevékenységet nem is folytatott. Fiatal papként lelkiismereti indíttatásból lett katona: „Ha az oroszok átlépik a Kárpátokat, akkor én is elmegyek a háborúba” – mondta környezetének 1944-ben. A második világháború végén hadifogoly lett, csak 1951-ben térhetett haza. Itthon azonban kellemetlen meglepetés várta: azonnal az ávó börtönébe került. Mi volt a bűne? Annyi, hogy a fogságban nem alázkodott meg, és nem szakított azokkal az elvekkel, amelyeket fontosnak tartott. Válogatott fizikai kínzásoknak vetették alá, mégis végig kitartott, semmit sem írt alá. „Ez egy kedélytelen szakasza volt az életemnek” – jegyezte meg később nem kevés iróniával.
1953-ban, Sztálin halála után váratlanul szó szerint kirakták az utcára. Azonnal jelentkezett elöljáróinál, hogy papi hivatását folytathassa. Ez az idő azonban nem múlt el nyomtalanul, idegrendszerét annyira megviselték a súlyos bántalmazások, hogy egész életében szenvednie kellett tőlük. „Refesként” (a rendőrség által felügyelt) nem engedték hitoktatni, plébánosként sem dolgozhatott. De nem hagyta el a munkát, paptársainak elküldte prédikációi vázlatát, hogy lelket öntsön beléjük, és hogy ismereteiket gyarapítsa. A rendszernek azonban ez már sok volt, a III/III-as ügyosztály megfigyelte, majd eljárás alá vonta. (Ekkor tudta meg, hogy 1953-ban úgy ítélték súlyos börtönbüntetésre, hogy ott sem volt.) Újabb meghurcolás után csak 1965-ben engedték, hogy plébánosként működjön, ekkor került Göncre. Itt sem politizált, Gönc mégis a passzív ellenállás központja lett. Jó példa erre, hogy bár a hatalom kötelezővé tette, a kényszerűségből vasárnapra helyezett egyházi ünnepeket csak azért is hétköznap tartotta meg. Élete vége felé némi elégtételt nyújthatott számára rehabilitálása – alezredessé léptették elő, 2001-ben pedig Gönc első díszpolgára lett.
Balogh István a papi hivatásról így vallott: „A jó pap mindig egyforma. Feladata az, hogy az adott körülmények között, ami csak tőle telik, becsületes erőfeszítéssel hozzon ki az Evangélium terjesztéséből annyit, amennyit tud, és amennyi rajta múlik… Mikor már hinthetem a magot, az eredményt már nincs jogom bevasalni az Úristenen. De abban, hogy én hogy közelítem meg a magvetésre kiszemelt területet, abban már nagy a felelősségem.” Egész életében ehhez tartotta magát.
(Prevozné Balogh Irén–Rostás Gábor: Számon tartva)
