Lázár Balázs

nincs idõ befejezni ezt sem
elkezdeni mást túl sok maradt
körberepülném háromszor a földet
lecsukódó lágy szemhéjad alatt

Lázár Balázs (1975) színmûvész, költõ,
három verseskötet szerzõje

                         Mama emlékének

ahogy ott feküdt

kozmoszlázas testtel

félig nyitott szeméről

visszapattant a pillanat

                         tisztelet a Nyugat folyóirat szerzőinek

évszázad távolából
ér el hozzám fényetek
ismeretlenül ismert
óriás csillagrendszerek

Párát lehelnek ki szemben a kék hegyek,
s hosszú felhőbordák közt dobban a nap
még párat, egyre lassuló ütemben, majd
a sárga szív bíborba lobban s kiárad.

Vers

zárt téglalap-szeme mögül is
fekete figyelemmel követ
delejes gépállat hallgatása
egyetlen gombnyomásra
észrevétlen vizuális nyakörvet
akaszt bénult tekintetemre
ahogy felvillan a képcső-agykéreg

Vers

1.
feszül a felhőtlen remegő hártya-ég
fakítja kékjét a tomboló nap
szikrázik színe ölébe a tónak
s a szemidegen zöld árnya ég
így emészti magát ez a hónap
s nem tudni mi marad belőle még
a percek füstölgő fehér ólak
s nincs menedék a lemaradóknak
valaki kifutott idejéből épp
a szédült tudatban rosszul rögzül egy kép
mi a hőségtől a gyermekkorból kiolvadt:
átlát rajtunk a láthatatlan holnap

Vers

mint hatalmas letört köröm
a délelőtti hold piszkosfehére
és függ moccanatlanul
a felhőtlen kékben égő égen
míg lent a fák kitárják
százujjú széles karjaik
a túlcsorduló fényben

Vers

Deák Laci emlékének
Mondják, ilyenkor megbillen az idő
s átjárhatóvá nyílik a tér,
kiloptad hát magad közülünk
míg sárban döcögve az óév véget ért.
Reggel még akartalak hívni,
de megelőzött a hír-sújtólég,