Augusztusi alkony

A víz tetején rebben a perc,
mint gondolat finom idegrendszer-hálón
s folyton változik színe, ahogy
nyugodtnak tűnő felszínén
– mint hosszú celluloidon a kép –
millió információ mozog.


Balra hatalmas női test fekszik
a hátán, kitárulkozva, meztelen,
feje a Badacsony, csúcsos mellei
a Csobánc és a Gulács, tán a Tóti-hegy,
de biztos, hogy Ábrahámhegy-csípőtől
indulnak lefelé feszes, hosszú lábai,
s hogy tovasiklik rajtuk a szemem,
látom, ahogy az apátság tornyai mint
égő gyufaszálak fénylenek fel
és izzanak fehéren, mint túlvilági jel,
míg eltűnik alóluk lassan a félsziget.

 

Rám nézel, megfogom a kezed,
közben a túletetett hattyúknak
apró kavicsokat dobnak a gyerekek.
Mondanám, csak rajtunk múlik, ami lehet,
de a hűvös alkony már égő bőrünkön remeg
s elhullt szavaink tetemében a csönd megered.