Ha gombákról esik szó, legtöbbünk szeme előtt egy kalapos gomba képe jelenik meg. Azonban a gombáknak csak kis százaléka rendelkezik valamilyen kalappal. A nem ilyen külleműek egyik ehető képviselője a fodros káposztagomba (Sparassis crispa).
Stockholmban október 6-án bejelentették, hogy az idei irodalmi Nobel-díjat a nyolcvanéves svéd költő, műfordító, Tomas Tranströmer kapja. Az 1931-ben született, pszichológus végzettségű szerző tizenhárom évesen (!) jelentkezett első verseskönyvével, melyet azóta nyolc újabb követett – életműve szikár, mondhatni kizárólag a válogatott verseit írja meg.
Ahogy az már lenni szokott, a World Press Photo kiállításokon a halál, a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a nyomor képei uralkodnak. Egykori szerkesztőm, Radványi Barna humorista mondta időnként: „A bánatnak van keletje.”
A Simon Boccanegra teljes erőbedobással lezajlott főpróbája után arra készültem, magam ajánlom fel a címszereplő Alexandru Agachénak, hogy halasszuk el más alkalomra közvetve egyeztetett beszélgetésünket, hiszen a kimerítő előadás után biztosan fáradt.
A felette elterülő liget fésüli haját,
fénygiliszták simítják kőpárnáját.
Rothadt kabátja gyengéden rám borul
a deszkák közötti fájdalmas sóhajokkal.
A túlvilági ragyogás lovai kitörnek tüdejéből,
és jaj, széttapossák égteste ligetét.
Mindennap virágozom,
semmim a világon,
csak a nyelvem tükrös
szavaiban látszom.
A popszakmából érkező (s a Vanillát keresztneve mellől már több éve lekoptató) Ágnes, illetve a jazz világában élő Harcsa Veronika egyaránt különös koronggal lepett meg idén minket. A két verslemez közös sajátossága azonban, hogy bátran el meri hagyni alkotóinak eredeti zenei közegét. Ágnes tehát popból, Veronika pedig jazzből kirándul.
Nekünk, magyaroknak Libanonról legelőször talán Csontváry misztikusan szép festményei jutnak eszünkbe. Esetleg tudunk arról is, hogy az 1960-as években a Közel-Kelet Svájcának, fővárosát, Bejrútot pedig Párizsának nevezték. A napi hírekben azonban egy másik, etnikai és vallási konfliktusokkal terhelt országként szerepel, melyet – kisebb-nagyobb szünetekkel – szinte folyamatosan pusztít a polgárháború. Az itt élő emberek mindennapjainak része a szenvedés és a pusztulás.