„A mi fotóink nélkül nincs bizonyíték”

A Néprajzi Múzeumban megrendezett idei nemzetközi sajtófotó-kiállításon is ez az általános kép fogadott. Nyilván a rendezők szándéka is ez: bemutatni a valóságot szépítés, mindenféle mesterkéltség nélkül, a világ válságövezeteiben történő eseményekre koncentrálva.

Susan Sontag Aszenvedés képei című esszéjében azt írja, hogy a „A fényképezés lényegében be nem avatkozás. (…) Aki beavatkozik, az nem tud megörökíteni, aki megörökít, az nem tud beavatkozni.” Miért érdemes a szenvedés képeit megörökíteni? Talán az idegen országokban történő eseményekről az itt látott képek nélkül csak egy rövid tévéhíradónyi információs villanás maradna meg bennünk. Aki viszont elmegy a fotókiállításra, nagy méretben, jó minőségben, a látottakat jobban megértve szerezhet tudomást az élet nehéz pillanatairól.

2010 eseményeiről száznyolcezer versenymű érkezett a World Pressre százhuszonöt országból, 5691 fotóriporter pályázott, és százhetvenhét képet díjazott a zsűri, ezeket láthatjuk most.

A pályázatot különféle kategóriákra osztották, mint például Vezető hír, Korunk kérdései, Hétköznapok, Emberek a hírekben, Művészet és szórakoztatás, Portré…

Az idei év sajtófotója: egy tizennyolc éves afgán nő arcát elcsúfították, mert megszökött férje házából. Az ottani hagyomány szerint a megszégyenített férj olyan, mint aki elvesztette az orrát, ezért ilyen a megtorlás formája.

Több képet is láthatunk a Haiti földrengés áldozatairól. Az egyik legmegrázóbb kép az, amikor a gondozó egy gyerek holttestét a helyi kórház halottasházában rádobja a többi elhunytéra.

Egy másik képen egy nő csellón gyakorol a kongói fővárosban. Miközben körülötte zajlik az utca élete, az emberek jönnek-mennek, a háttérben – a nagylátószögű objektívnak köszönhetően – messzire ellátni. Nagyon erős perspektivikus ereje, „húzása” van a képnek. És bizonyos társadalmi problémákra is felhívja a figyelmet.

A sajtófotó hagyományos műfaja, a portré is képviselteti magát, hiszen az ember egyszeri és megismételhetetlen, egyedi példány, megörökítésre méltó minden hibájával, esendőségével együtt. Egy széles horizontú képen Kim Dzsong Il és fia áll egymás mellett a dísztribünön, merész képkivágásban… – figyeljük meg a két ember arckifejezését; az apa kissé aggódva néz felfuvalkodott, huszonéves fiára. Jó fotóriporter csak abból lehet, aki keresi a témát, és mindig a megfelelő helyszínen tartózkodik.

Kevéske optimizmust, egy picike jókedvet csak a természetfotók szereznek az érdeklődőnek a kiállításon, ilyen például, amely egy hattyút ábrázol kicsinyeivel a finnországi Kainuu tartományban, vagy az, amelyen egy fokföldi szula száll le Malgas szigetén a nyári, fészekrakó időszakban.

A kiállításon magyar díjazott fotó is van a Vezető hír kategóriában; a Szabadság hídról öngyilkos, magát meggyújtó férfi zuhan le a mélybe.
„A mi fotóink nélkül nincs bizonyíték. A fényképek alkotják világunk közös emlékezetét. A világ vizuális körforgása sohasem áll meg” – mondja az Amszterdamban összeült zsűri elnöke.
 
(A World Press Photo 2011 című kiállítás október 30-áig tekinthető meg Budapesten, a Néprajzi Múzeumban.)