A körömvirágot már XIII. századi kolostorkertekben is meg lehetett találni. Eredeti élőhelye a mediterrán régió volt, onnan terjedt észak felé, így a Kárpát-medencébe is eljutott. Mutatós kerti virág vált belőle, ám a régi korok szerzetesei nem díszítőértéke, hanem gyógyereje miatt becsülték.
Juhász Gyuláról mesélik, hogy egy alkalommal kis társasággal bandukolt a szegedi éjszakában. Egyszer csak lefeküdt a földre, és nem akart továbbmenni. Barátai hiába nógatták: „Gyere már, Gyula, kelj fel”, a költő nem mozdult. Ábrándos hangon csak annyit felelt: „Nem eresztenek a csillagok.” E villódzó, sziporkázóan fényes égitestek szinte minden poétát rabul ejtenek, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen ki ne szemlélte volna már elmélázva, vágyakozva vagy épp reménytelenül a csillagos égboltot, megválaszolhatatlan kérdésekre keresve feleletet.
Összekeverni nagyon gyorsan tudtam, kirakni viszont már kevésbé. Feltalálója és bajnokai el se olvassák, amit írok, de bizony megesett, hogy leszedtem a kocka oldalairól a színes matricát, és úgy ragasztottam vissza a kis színes négyzeteket, mintha kiraktam volna. Mentségemre legyen mondva: alig voltam több nyolcévesnél. Az már egy másik kérdés, hogy most is hasonló cselhez kellene folyamodnom, hogy sikerem legyen vele. Igaz, önkritikám és a kocka iránti tiszteletem már megakadályozna ebben. Természetesen a bűvös kockáról van szó, amelynek ötlete Rubik Ernő agyából pattant ki, és amely a hetvenes években indult világ körüli útjára. A magyar mérnök eredetileg diákjainak készítette szemléltetőeszközként a térlátás tanításához. Aztán világszerte több mint ötszázmillió példányt adtak el belőle. A logikai játék sikere ma is töretlen.
A „legszebb hónapban” a loretói litánia éneklése-imádkozása által egyházunkban minden este köszöntjük a megváltó Jézus édesanyját. Ebben a hónapban különösen is megmutatkozik katolikus kereszténységünk egyik sajátossága: a bensőséges Mária-tisztelet. Elszomorító, hogy napjainkban számos egyházközségben már elmaradnak a májusi ájtatosságok, de főképpen az negatív fejlemény, hogy nagyon sok katolikus lelkében meggyengült a Szűzanya tisztelete és szeretete. Találóan fogalmazta meg ezt a tényt Sík Sándor: „Szűz Máriás magyaroknak kopott unokái” lettünk.
Sok szó esik manapság rendszerekről, elmúltakról, jelenlegiről és lehetőkről, vágyottakról és kerülendőkről. Sokat beszélnek fejlesztésekről, melyek majd megoldást hoznak, elhárítanak és messzebbre juttatnak. Ám mintha inkább hallgatás övezné magát az embert, akitől, akivel és elsősorban akiért minden másról beszélni érdemes, s még inkább, aki miatt cselekedni kell. Pedig bármi tudomány, líra és politika telíti a mai beszédek terét, ebben a sűrűségben az ember az, aki mintha nehezebben venné a levegőt, s az átláthatatlan vakító sokféleségben nem árt, ha behunyja szemét és önmagába néz.
Olyan jól elvagyunk saját világunkban. Keresztény barátokkal vesszük körbe magunkat, keresztény közösségekbe járunk, keresztény művészet által töltődünk fel, keresztény sajtót olvasunk – és azt hisszük, ettől életünk is keresztény lesz. Így gondolkodva előbb-utóbb súlyosan csalatkozunk, arról nem is beszélve, hogy egy bezárkózó egyház nem tud evangelizálni: képtelen megszólítani a keresőket.
Levelet kaptunk… – kaptam, ahogy ez az üzenet első soraiból kiderült. Írója apró észrevételnek, lábjegyzetnek, személyes megjegyzésnek szánta. Mert valami eszébe jutott. Életének egy látszólag folytatás nélküli epizódja. Folyamatos, szép kézírás, enyhén jobbra emelkedő sorokkal; javítás és áthúzások nélküli szöveg, néhány kiemeléssel:
Tisztelt Szerkesztőség!
Az Új Ember húsvéti számában megjelent, Túl a valón… című, Pallós névvel jegyzett cikkhez szeretnék megjegyzést fűzni, az itthon „ismeretlen” Willy Pogány illusztrátort illetően. Elnézést kérek a nehézkes kézírásomért… De hát kilencvenöt éves vagyok. Testben, lélekben egyedül vegetálok nem sokkal innen a „túlsó valón”… Tehát régi dolgokról szeretnék szólni. Röviden.
W. P. 1946-ban feleségemnek – aki akkor még fiatal lányként mint tehetséges rajzoló volt ismert – a nevére szóló dedikálással egy rajztanulmányokat tartalmazó füzetet (Drawing Lessons) küldött.
Kedves, magával ragadó vígjáték a Francia hétvége, mégsem csak könnyed szórakozást ígér.
A film egy visszaemlékezés. Albertine (Karin Viard) fiatal anyuka, aki férjével, gyermekeivel vakációzni indul. Vonatra szállnak, s ahogy a szerelvény robog, főhősünk visszarepül a hetvenes évek végére, egy bretagne-i városkába. Megelevenedik egy régi családi összejövetel, amelyre az egész országból érkeznek a rokonok, hogy együtt ünnepeljék a nagymama születésnapját. A tizenegy éves Albertine (Lou Avarez) szemszögéből látjuk az eseményeket. Feltárul előttünk egy nagycsalád élete.