Valakié

„Az ember itt kevés” – Pilinszky ismert verssorát félbeszakítva a befelé tekintő ember nemcsak a szeretetre való gyakori képtelenségét élheti át, hanem mindenre és bármire vonatkozó tehetetlenségét is. Miközben évtizedeken keresztül sok és sokféle hangosbeszélőből zajongták mindentudását, mindenhatóságát, kiteljesedését, amely mindjárt elérkezik, amelyre már éppen csak egy kis ellenkező irányú megszorítással kell felkészülni, az összhatás mégis az maradt, hogy az ember itt kevés…

A vallási üzenetek és rituális gyakorlatok az istenség iránti hódolat kifejezésének tükörképeként sűrűn irányulnak az ember kicsiségének, alacsonyságának, kiszolgáltatottságának, sőt bűnösségének bemutatására és átéletésére. A zsoltáros könyörgő imádsága pontosan arról a helyről sóhajt Isten magasa felé, ahol magát találja, kicsiségében és bűneiben: a mélységből kiált. Az ember, ott az egészen mélyben, akit Istene kevéssel tett kisebbé az angyaloknál, jelképezi minden kor emberét nagyravágyásával, reményeivel és egyszerre annak megvallásával, hogy mennyire törékeny, mint a cserépedény, tele illatos olajjal.

Arnold Gehlen,
a filozófiai antropológia egyik nagy XX. századi alakja az ember meghatározásánál pontosan erre a kiszolgáltatottságra összpontosított: az ember hiánylény – írta. Különösen az állatokkal összehasonlítva az ember a legügyetlenebb.

Túlságosan sokáig szorul rá szüleire, évekig nem képes gondoskodni magáról, önvédelmi képességeinek esetlenségéről nem is szólva. És mégis – írja Gehlen –, az ember képes volt túlélni biológiai fajként, mert egy másik természetet alkotott magának, a kultúrát. Helmuth Plessner Gehlen felvetéséhez kapcsolódva ugyan, de másképpen közelít az emberhez, s azt állítja, hogy lényege szerint irányuló lény, önmagát testi-szellemi egységében folyamatosan túllépő – előre, oldalra és felfelé mutató irányba egyaránt. S miközben természetének megfelelően igyekszik mindig meghaladni az adott állapotot, egyben biztonságot adó odúra vágyik.

A modern világ zajának összes öntudatos állítása végső soron egyetlen kérdésben összpontosul: Ki az ember? S ez a kérdés nem olyan természetű, hogy egyszer megválaszolható volna, s utána többé már szükségtelen feltenni. Ellenkezőleg, folyamatosan elhangzó és folyamatosan választ hívó. A mai ember válaszra váró folyamatos éhsége Ady Endrével így fogalmazható meg: „Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié”. Az ember attól valaki, hogy valakié.