„Párhuzamos életrajzok”

Feleségem megőrizte a füzetet, ami 1993-ban érdekes „szerephez” jutott. Az akkor még boldogabb ország miniszterelnöke expóra készült ugyanis, amelyhez emblémát kerestek. A kiállítás előkészítő biztosa Barsiné Pataky Etelka lett. A feleségem neki írt egy szépen kalligrafált, szellemes levelet. W. P. tanulmányai közül kiválasztott egy kedves, tréfás figurát; és ezt az általa kirajzolt bohókás kabalát ajánlotta Barsinénak rövidke „curriculum vitae” formájában: „A negyvenes években egy amerikás magyar művész, Pogány Willy keze alatt született, s ő küldte jelenlegi gazdájához, aki maga is szeretett rajzolni.” Az óceánon átrepült, Busókának elnevezett kis ördögfióka patkós lábacskáin áll, s kedves arcocskával furulyázik. Busóka mutatta magát ennek a búslakodó világnak…
A folytatás – ahogyan lenni szokott – szomorú. Az ország elitje az „expo szintjére” nem tudott „felnőni”! A kis kabala az óceánba pottyant.



A feleségemet elvesztettem már évekkel ezelőtt…

Csak ennyit akartam jelezni, hogy ilyen is volt… Egyszer. Vissza nem térő alkalom. Tisztelettel: Beiczer László
 Beiczer úr szívesen fogad minket nagypolgári hangulatú budai otthonában. A fotós kollégával egy üveglappal fedett kerek dohányzóasztalnál ültet le a nappaliban. A fényképezés zavartalansága érdekében gyors tereprendezés előzi meg a beszélgetést. Az üveglap alatt körben fakuló, színüket vesztő portrék, életképek sorakoznak az elegáns szépségű Polán (Beiczer) Éváról, illetve a Beiczer házaspárról: kettesben otthon, a Balatonnál, külföldi nyaraláson. Az asztalon kikészített dokumentumok, kiadványok, fénymásolatok… – és a Drawing Lessons Willy Pogánytól.



– 1947-ben ismertem meg a feleségemet. Ahogy mesélte, már kislánykorában is nagyon jól rajzolt, mindig a színes ceruzákkal foglalkozott. Szülei úgynevezett amerikás magyarok voltak, akik egy darabig az Egyesült Államokban éltek, aztán hazatelepültek. Ezt a könyvet 1946-ban kapta. Pogánnyal valószínűleg a kinti nagybácsi állt kapcsolatban; ő küldte el az unokahúga nevére dedikáltatva. Gondolom, „tankönyvnek” szánta neki a rajzoláshoz. Feleségem szerette a művészeteket, remekül zongorázott. Sokoldalú egyéniség és feltűnő jelenség volt. Messze túlszárnyalva engem… – teszi hozzá szerényen, merengőn és múlhatatlan szeretettel vendéglátónk.

– Különösen érdekes pályafutása lehetett volna, ha nem szól közbe a háború. Éppen az érettségire tartott, amikor látta, hogy gomolygó füsttel égnek a csepeli gyárak és olajfinomítók… Így lépett ki az életbe. A művészi karrierről le kellett mondania, muszáj volt kenyérkereső foglalkozást találnia. Később főképpen történelmi grafológiával foglalkozott: a Thököly család kézirataival, Csokonai Lillájával, politikusokkal… – a Petőfi-évben nagy előadás-sorozatot tartott. A rendszerváltozás idején személyzeti humánanalíziseket is készített. Számtalan tanulmánya jelent meg napilapokban, magazinokban, szakfolyóiratokban, melyeket asszonynevén, Beiczer Évaként publikált. A grafológia határai, Leleplező írásképek, Az aláírás mint álarc… – csak néhány cím.

Érdekesen, olvasmányos stílusban tudott írni. Idősebb korában erősen foglalkoztatta a pszichológia; nagyon jóban volt Bagdy Emőkével.

Az „eredeti” Busóka is előkerül időközben; szinte csak „széljegyzet” a vázlatkönyv egyik oldalán. – Tulajdonképpen ezt a figurát rajzolta át a feleségem – mutat Beiczer úr a kedves gyermekfaunok egyikére. – Rendkívül kreatív volt, mindig kitalált, szervezett valamit. Busóka „ajánlólevelét” úgy írta meg a tervezett budapesti expo főbiztosának, Barsinénak, mintha ő lenne ez a kis figura, aki éppen bemutatkozik. Antall József kormányának nagy álma volt a világkiállítás. Sajnos nem lett belőle semmi. Füstbe ment. Éppúgy, mint feleségem művének, egy nagy grafológiai összefoglaló munkának a kiadása is. Elkészítette a szinopszisát, de nem volt már ideje-ereje, hogy befejezze. Hetvennyolc éves volt akkor. A kéziratot betette egy borítékba, és ráírta: „Hamvába holt könyvem”. 2004-ben ment el. Gyorsan. A szíve vitte el. Ő pontosan tudta, mi a baja, de eltitkolta, hogy engem kíméljen…

Beiczer úr a beszélgetés során felidézi mozgalmas ifjúságát is. Mesél egyik gyerekkori barátjáról, Pilinszky Jánosról, piarista pap tanáráról, Sík Sándorról, a német, amerikai és francia hadifogságról. De ez már egy másik nagy történet. Abban maradunk, hogy legközelebb talán erről, bővebben… Nem zárkózik el, csak az időt, a tisztes életidőt említi újra, ahogy levelében fogalmazott: „nem sokkal innen a túlsó valón”. És mosolyogva még ő köszöni a látogatást.
 
Fotó: Kissimon István