Francia rokonok

A jópofa örömök, az összetartozás élménye mögött kidomborodnak az ellentétek, a feszültségek is. Megismerhetjük a kislány baloldali, anarchista nézeteket valló szüleit, egy katonamúltú és szélsőjobboldali sógort, egy demens, öngyilkos hajlamú nagybácsit, egy homoszexuális unokatestvért, kamaszodó gyerekeket, eltérő lelkialkatú sógornőket, akik kimondva-kimondatlanul versengenek. Tanúi lehetünk örömteli pillanatoknak, unokatestvérek szívderítő hancúrozásának, vicces gyerekcsínyeknek, a párizsiak és a vidékiek között feszülő humoros, mégis valóságos ellentétnek. Bepillantást nyerünk egy igazi házassági drámába, és végighallgathatunk egy vérre menő politikai vitát, mely tönkretesz egy vacsorát. Vagyis szemlélői lehetünk mindannak, amit egy családból mi magunk is oly jól ismerünk. Közben természetesen nyár van. A hétvégébe belefér egy kis strandolás is a tengernél, este pedig egy hamisítatlan (a mából nézve) igazi falusi, retrodiszkó. No és egy első, ártatlan, ám annál nagyobb bánatot okozó szerelem.



A rendezőnő (Julie Delpy) a hétvégén felmerülő problémákra és az előttünk zajló drámákra nem kínál megoldást. Egyfelől azért, mert egy kislány szemüvegén át látjuk a történetet. Másfelől a film „tétje” nem a család gondjainak felfejtése. Sokkal inkább egy hangulat megragadása, amely az alkotóknak és a színészeknek igencsak sikerült. Bátran és élvezettel ráhagyatkozhatunk a pillanatképek benyomásaira. Sőt, közben fel is szállhatunk saját képzeletbeli vonatunkra, amely visszarepíthet bennünket gyerekkorunkba. S ha emlékeink mozdonya nem is visz bennünket a francia tengerpartig, egy lángosos balatoni délutánig biztosan elzakatolhatunk vele.



A film végén a felnőtt Albertine vehemens anyai tette igazán jólesik a nézőnek. Bármi legyen is a sorsunk, e családilag meglehetősen furcsán alakuló Európának a sorsa, a film azt súgja, dalolja, üzeni: (nagy)családban élni jó…