Görögkatolikus lelkiség

Az imádság célja az Istennel való kapcsolattartás. Mindenki számára világos lehet, hogy az imádság nem csupán „beszélgetést” jelent. Ugyanis vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs alkalmunk arra, hogy szavainkkal fogalmazzuk meg imánkat, de gondolatban még mindig imádkozhatunk. Sőt, mindig lehetőségünk van arra, hogy cselekedeteinket felajánljuk Istennek, s ő szeretettel fogad el tőlünk mindent, a bűnt kivéve. A cél tehát az, hogy kapcsolatban legyünk Istennel, s ez a kapcsolat minél teljesebb legyen. Így egyre jobban megismerhetjük és szerethetjük őt, s ennek fényében – és a régi kis katekizmus „Mi dolgunk a világon?” kérdésére fülünkben még visszacsengő válasz alapján – irányítva életünket haladunk afelé, hogy az örök boldogságban a számunkra lehető legteljesebb kapcsolatban az ő színe látását élvezhessük.

Szerzetesség és liturgia

Az ókeresztény kor általános felfogása szerint az Úr imádsága a mindennapi bűnbánat egyik eszköze. A miatyánk bűnbánati mondatait – „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – gyakran idézik a szerzetesi regulák is. Szent Ágoston a kölcsönös megbocsátástól teszi függővé, hogy igaz-e a szerzetes imádsága: „Ha kölcsönösen megbántották egymást, kölcsönösen bocsássanak is meg egymásnak, imádságaitok miatt, melyeknek annál egészségesebbeknek kell lenniük, minél gyakrabban mondjátok őket.”

A Biblia üzenete

Amikor meghalljuk Jézusnak a válásra vonatkozó szavait, hajlamosak vagyunk csak és kizárólag a házasság szentségére, a szertartásban is elhangzó szavakra gondolni, s könnyen belegabalyodunk egy egyházjogi, társadalmi, kulturális fejtegetésbe a család intézményéről, annak isteni alkotmányáról, alapjáról, tulajdonságairól és így tovább.

Csakhogy a Jézust hallgató hívő ember legnagyobb dilemmáját nem egyszerűen az a kérdés képezi, hogy szabad-e elválni vagy sem. Sokkal mélyebbre nyúlik az általa megfogalmazott kritika. Gondoljunk bele, mi történik! A farizeusok odamennek Jézushoz, s a Tóra egy törvénye kapcsán kérik az ő értelmezését (a feleség elbocsátásának szabályozásáról van szó – MTörv 24,1 skk). Bevett szokás ez a mai napig is: a hívő a rabbi elé tárja ügyét, konkrét kérdését, felveti a tanításban járatos személy előtt a problémát, s kíváncsian várja, ő mit olvas ki a Törvényből vagy a hagyományból, s miként érti az adott helyzetet.