A hét szentje

Levele szerényen meghúzódik a Jelenések könyve előtt. Egy átlagos méretű Szentírásban csupán egy oldal, de ebből a néhány bekezdésből is felsejlik Szent Júdás apostol képe. Egy a zsidó teológiában és szent szövegekben jártas, Krisztushoz végsőkig hű, lángoló lelkű tanítvány sorai ezek, aki nem mellesleg ihletett író is. Így jellemzi a tévtanítókat: „széltől űzött, esőtlen felhők; kétszeresen kiszáradt, gyökerestül kitépett, késő őszi, gyümölcstelen fák; saját gyalázatukat tajtékzó, vad tengeri hullámok; bolygó csillagok, amelyekre az örök sötétség homálya vár” (Júd 12–13).

Görögkatolikus lelkiség
A hészükhazmus, a külső és belső csendre való törekvés, illetve maga ez az állapot az Istennel való kapcsolattartás legmagasabb foka. Ennek a lelkiségi módszernek a történetében három periódust lehet elkülöníteni. A legkorábbi szakaszát a Sinaihegyi atyák (Szent Nílus apát, Lépcsős Szent János, Hészükhiosz, Philotheosz) idejének szokták nevezni. Ők keveset törődtek a közös élettel és a zsoltározással. Sokkal inkább a theóriára, az istenlátásra törekedtek a magányban.

A liturgia alapelemei

Feltárul a templomkapu, Isten, az Atya szeretettitka feltárul Fiában, én oda meghívást kapok a Szentlélek által, és belépek. A templomba az embert a hit viszi, és ez igaz még a turistára is, akinek a szívében a kulturális kíváncsiság mellett biztosan ott pislákol motiváló erőként valamiféle hit is: „Keres valamit, vagy inkább valakit…” Ennek a hitnek a legmarkánsabb bibliai, sőt újszövetségi szimbóluma a víz, az Élő Víz. A hit tehát az a valóság, amely összeköt Krisztussal, a hit forrásával – a hit az ő élete bennünk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon mindenki” (Jn 7,37). A régmúlt időkben egy pogány csak úgy nem léphetett be a keresztények templomába: a mise igeliturgiájának végén a Kapu kizárta őt a közösségből, s csak az maradhatott bent, aki „átment a vízen”, vagyis megkeresztelkedett. Az ókor végétől a templom bejárata előtti térben építették fel a keresztelőkápolnákat, vagyis a keresztségben (a hit vizében) való megmerítkezés után nyílt rá az ember számára a Kapu az Oltáriszentségben való egyesülésre Istennel.

---

A Kapu és a „Kapu Vize” összetartozó Krisztus-szimbólumok. A későbbi korokban a keresztelés kútja bekerült a templom belső terébe, sokszor „beljebb” is, mint kellett volna, vagyis nem a bejárat közelében helyezték el, ahol lennie kellene. Ennek pótlásaként, de az előbb említett „félreértelmezésen” kívül önálló szimbolikával bíró tér-elemként is megjelent viszont a Kapu közelében a szenteltvíztartó. Ez egyfelől amolyan „emlék”, amely emlékeztet a Hit Vizén való átkelésemre, a keresztségemre, melyben feltárult számomra az út az eucharisztikus egységre való meghívásra. Másfelől az aktuális lelki-szellemi tisztulás felkínálása is a belépőnek: hagyja kint, mossa le magáról, ami akadály lehet a szívnek az Istenre találásban, az Úr szeretet-misztériumában való megmerülésben. A szenteltvíz valódi elnevezése (teológiailag korrektebb azt mondani, hogy az „áldott víz”!) húsvéti eredetéből következően „Fényes Víz” (aqua lustralis), víz, amely telve van az Örök Élet, a „haláltalan” Élet Fényével. Amikor feltárul a Kapu, megnyílik Jézusban az Út az Atyához, mi belépünk, és az ő fényét hintjük magunkra. Igaz tehát, amit az ószövetségi zsoltár mond a hívő, hittel teli, hittel élő emberről: „olyan, mint a víz mellé ültetett fa” (Zsolt 1,3).