Tizenkét világrengető nap

1956. október 23. emlékezete egy sajátságos háború közelképeit hívja bennem elő riadójelszerű felvillanásának pillanataiban. Már nem tudom, hogy aznap délelőtt csak az osztályunk, a 6. a. vagy az egész budakeszi általános iskola ment kirándulni a Ságvári-liget fölött ásítozó Báthori-barlanghoz, amelynek bejáratát rácsozat borította, így nem kellett tartanunk rettegett rém-lakójától, a több száz éves Csoszogótól. Vagyis felszabadultan, csak a viadalra koncentrálva számháborúzhattunk a színes lomboktól még sziporkázóbban szép időben. Üldözőim elől menekülve hirtelen egy szakadék peremén találtam magam. Majdnem belezuhantam. A látvány tartott vissza. Egyszeriben mintha a messzeségben is közel, alattam terült volna el egész Budapest. Szinte karnyújtásnyira. A fölébe horgadó sziklakiszögellés szélén álltam: ura vagyok az egész városnak. Úgy éreztem, hogy azt tehetek vele, amit akarok…


Sejtelmem se volt arról, hogy akkor éppen egy nagyhatalom gondolkodik úgy, ahogy én. Azt teheti Budapesttel, amit akar, merthogy régóta készül ennek a napnak az eshetőségére. 1956 júliusában a Magyarországon állomásozó szovjet Különleges Hadtest bevetésére Volna (Hullám) fedőnévvel titkos hadműveleti terv készült. Arra az estre, ha betelne a pohár Magyarországon… A keserűség pohara… És felkelés törne ki. Október 23-án, 22 órakor a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok egy része szinte minden irányból megkezdte a menetet Budapest felé. Fél órával később a 33. gépesített gárdahadosztály Temesvár térségéből a határon átkelve indult meg a magyar főváros irányába. Ugyanebben az időben a Kárpáti Katonai Körzet repülőezredeinek egy részét is harckészültségbe helyezték. Vagyis a Hullám és az Iránytű fedőnevű tervek valóban mindenre felkészítették a szovjet csapatokat. Parancsnokaik mindennel számoltak. Csak azzal nem, hogy micsoda lelkierővel, már-már nem e világi felmérhetetlen energiával rendelkezik a több mint egy évtizede nap mint nap porig alázott nemzet, amely október 23-án kiegyenesíthette a gerincét… „Parancsolatlan, tiszta szívvel…” Budapestre nem lehetett ráijeszteni a főútvonalakon ide-oda csörömpöltetett tankokkal, mint történt ez Kelet-Berlinben három és egyharmad évvel azelőtt…

Október 24-én hajnalban benzinesüvegekkel fogadták a Boráros térnél Pestre betolakodókat. Ma is talány, hogyan szerveződött meg egyik óráról a másikra a fegyveres ellenállás. Hogyan törhetett ki a szabadságharc? Márai Sándor, Illyés Gyula, Tamási Lajos versei adhatnak e kérdésekre választ.

Álltam a város fölött, homlokomon a számmal, amely mindaddig pajzsom volt, amíg le nem olvasták: 1023, vagyis október 23. Őriznem kellett legféltettebb titkomként. Személyiségem kódját. Csak később döbbentem rá, hogy e nap mennyire rokon értelmű fogalma lett az önzetlenségnek és a szeretetnek. 1956 őszén ez is, az is életre szólóan tulajdonom lett. Legalábbis azáltal, hogy megérzem hiányukat. Október 23-át felitatja a november 4-ig eltelt idő… E majdnem két hetet egyetlen napként élem át azóta is. Egy háromszáz órán át tartó napként. Ez életem lassan években mérhető nyeresége.