Botos Máté dékán a Pázmány egyetem bölcsészképzéséről

Az elmúlt évben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkara Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karrá alakult. Az intézmény ezzel az új névtáblával vág neki harmadik évtizedének. Ugyanakkor versenyképességét is szeretné növelni, új szakokat indítva, utánpótlás-nevelést kezdeményezve. Botos Máté dékánt kérdeztük arról, hogyan telt a 2012-es év a katolikus felsőoktatás egyik legjelentősebb karának életében.

– A HVG felsőoktatási rangsorában a Pázmány – a hallgatók kiválósága alapján – a második helyen szerepelt. Mit jelent ez az egyetem számára?

– Ez ránk nézve hízelgő eredmény… Ennek ellenére azt hiszem, senki sem mondhatja, hogy alaptalan az elismerés. Mi az oka, hogy ilyen előkelő helyen végeztünk? Talán az, hogy az elmúlt években az egyetem jelentős erőfeszítéseket tett a kutatóegyetemi cím elnyeréséért, minőségi oktatói állományának javításáért, de arra is törekedett, hogy ne vegyen föl olyan hallgatókat – pusztán a létszám növelésére –, akik nem valók egyetemre. Az egyik legfontosabb mutató például a hallgatók pontszáma, mely az országos átlag fölött volt. A mai felsőoktatási környezetben egy szülő háromszor is meggondolja gyermeke továbbtanulását. Ha együtt emellett döntenek, a kérdés nemcsak a szak választása, hanem az is: a gyermek melyik intézményben kezdje meg tanulmányait? Ezért is fontos, hogy egy olyan tájékoztató jellegű listában, mint az idézett HVG-é, a Pázmány előkelő helyen szerepel.

Régebben, főleg faluhelyen nem volt szokatlan, hogy miután a gyermek kinőtte a bölcsőt, s várható volt egy másik – rokon vagy ismerős – kisbaba világrajövetele, már az ő számára készítették elő a ringó fekhelyet, amely az új jövevény békés alvását addig szolgálta, amíg ismét meg nem született egy új élet… Egy-egy tartósabbnak bizonyuló bölcső így nemritkán akár több nemzedéket is kiszolgálhatott.

A 2009-ben Kopp Mária által alapított Három Királyfi Három Királylány Mozgalom gyermekszülésre buzdító felhívása hozta felszínre Czotter András asztalosmester emlékeinek mélyéről azokat az élményeket, amelyek édesapja keze nyomát viselő, vörösfenyőfából készült saját bölcsőjéhez kötötték. Az a bizonyos bölcső azóta is vándorol egyik családtól a másikig, néha felbukkan, s aztán ismét eltűnik az ismerősök szeme elől.

Az újevangelizáció útjai

Budapesti Alpha-kurzusunk második estéje éppen befejeződött kis, VIII. kerületi egyházközségünkben. Már túl voltunk a vasárnap délutáni szentmisén is, a „keresők miséjén”, ahol gitáros énekekkel és missziós szentbeszéddel hirdetjük Jézus Krisztust az érdeklődőknek, utána pedig még személyes imádságot, beszélgetést is felajánlunk. A legvégén a csapat még egyszer összegyűlt egy születésnapos felköszöntésére, de aztán a legtöbben hamar hazaindultak. Másnap munka, a gyerekeket iskolába kell küldeni…

Már csak egyik munkatársunk téblábol itt, egy kissé zavartan viselkedő, negyven év körüli nő társaságában. Plébánosunkra várnak, aki néhány testvértől a kapuban búcsúzkodik. Amikor visszatér, Emma, a nehéz sorsú asszonyok fáradhatatlan védelmezője hozzá fordul:

– Bemutatom Ildikót. Üti-veri a férje, az életét mentve menekült el otthonról. Három napja egy elhagyott nyilvános vécében alszik. Jól ismerem, kezeskedem érte. Nincs valami ötleted? Plébánosunk negyvenes, mások bajára mindig érzékeny, gyors észjárású férfi. Egyet gondol, szemüvege kettőt villan, és már döntött is. Angol nyelven telefonál egy Pest környéki kisváros női szállójának főnöknőjével…