A rendkívüli emberi teljesítmények mindig nagy figyelmet érdemelnek. Nem lehet csak úgy „elmenni” mellettük, mint egy átlagos, hétköznapi hír hallatán. De nekünk, „médiafogyasztóknak” nehéz dolgunk van: az irdatlan sokféleségből, a médiumok áttekinthetetlen kínálatából kell kiválogatnunk az értékeket, el kell tudnunk választani a „búzát a pelyvától”.

Egy harmincnyolc éves angol fiatalember, Edward Michael „Bear” Grylls néhány évvel ezelőtt került az érdeklődés középpontjába. Aki huszonhárom évesen megmászta a Mount Everestet, az nem akárki. A Discovery Channel által készített – azóta már megszűnt – sorozatában a túlélés technikáit mutatja be a civilizációtól távoli vidékeken. Például arról, mi a teendő, ha egy éjszakát a homoksivatagban kell töltenünk. Mondjuk hogyan lehet egy elpusztult teve testében szállást csinálni a hideg ellen, vagy melyik bogarat ehetjük meg a dzsungelben.

A velencei karnevál évezredes múltra tekint vissza. Első írásos említése 1094-ből való. Fénykora a XVIII. században, Casanova idején volt, Velence ekkor kapta a „karneválok városa” címet. Az osztrákok uralma alatt a karneváli hagyomány megszakadt, és csak 1979-ben éledt újjá.

A velencei karnevál mindig hamvazószerda előtt két héttel (idén január 30-án) kezdődik, és húshagyókedden ér véget (a hústól való búcsúzásra utal latin eredetű neve is: carne vale). Az első napon a városlakók vízre szállnak, és az éjszakát is ott töltik. Hajnalban az Adria vizével vetnek keresztet, hogy egész évre mentesüljenek a betegségektől.

Köztudott, hogy a farsangi időszak vízkereszttől húshagyókeddig tart, ám arról talán kevesebben hallottak, hogy a régi időben szokás volt az asszonyok és a gyerekek külön farsangolása is. Temesvári Pelbárt már a XV. században feljegyezte a dunántúli falvakban meglévő szokást, s beszámolt az asszonyok farsangjáról. A nők egyetlen napra kiléphettek a szigorú kötöttségekből, s akár férfiruhát, akár más jelmezt öltve mulatozással, dáridózással tölthették a napot, az éjszakát. Az asszonyfarsang legtovább a Mátrában található, főként szlovák és morva településeken maradt fenn.

Új sorozatunkban havonta bemutatunk egy olyan – ismert vagy már feledésbe merült – magyar értéket, találmányt és szülőatyját-szülőanyját, amelyre és akire méltán lehetünk büszkék. Első választásunk a sokak által kedvelt dobostortára esett. De ki is volt az a Dobos, aki sokáig féltve őrizte titkát, a torta receptjét?
Dobos C. József (1847–1924) ősei több nemzedéken keresztül mind szakácsok voltak. Dédnagyapja II. Rákóczi Ferenc szerencsi várában volt szakács. Ő maga apja mellett, majd az Andrássy-családnál tanulta ki a szakma csínját-bínját. Csemegeüzletét 1878-ban egy téli napon nyitotta meg Budapesten, a Kecskeméti utca 12.-ben. A harmincegy éves tulajdonos állítólag türelmetlenül nézte a frissen behavazott járdát, amelyen hosszú órákig egyetlen üzlete felé tartó lábnyom sem volt látható. Ott, azon a napon nem gondolta, hogy rövid időn belül Pest egyik legfelkapottabb cukrászdája lesz az övé.

Jelkereső

Unokaöcsém, Tamás ötéves volt, amikor a kishúgát keresztelték. Utána otthon édesanyjuk kicsomagolta a kicsit, hogy tisztába tegye. Tamás figyelmesen vizsgálta egy darabig, majd megkérdezte: „Anya, hol látszik rajta, hogy már nem pogány?”