Az életáldozat is a történelem része

 

„A már fellelhető feldolgozásokon, forráskiadványokon, a korabeli sajtón, valamint több évtizedes saját kutatáson alapuló ismeretterjesztő munkának szántam” – mondja a szerző. A feldolgozott történet, melynek csúcspontját az 1919–1921 közötti időszak jelentette, lényegében az egész Horthy-korszakon végigvonult.

Az említett időszak lényegét, amikor olvastam a könyvet, így foglaltam össze: a IV. Károly körül kialakult politikai feszültségek főleg a királyságot fenntartani akarók, illetve az azt ellenzők közt kiszámíthatatlan kül- és belpolitikai megosztottságot teremtettek. Széthúzást, amelyből az egyház sem maradt ki. És a nyugati világ sem: egyszerre több ország kezdett emlékezni, hogy nekik is lehet igényük a magyar trónra…


 

Igen. Károly 1918. november 13-ai lemondó nyilatkozata, melyben nem a trónról, hanem az államügyekben való részvételről mond le csak részlegesen zárta le a királyság kérdését. A végpontot az 1921. november 7-én életbe léptetett detronizációs törvény, illetve IV. Károly 1922. április elsején, a madeirai száműzetésben bekövetkezett halála jelentette. A trón körüli harc fontosságát a korszak első éveiben mi sem bizonyítja jobban, mint a kisantant létrejöttében játszott jelentős szerepe, hiszen az ellentétektől szabdalt szövetségi rendszer fő összetartó ereje a magyarellenesség és a Habsburgok ellenzése volt. A történet méltán nevezhető drámainak. Egy (világ)birodalom széteséséről, Európa egyik legrégebbi, hatalmas dinasztiájának, a Habsburg-háznak a történelmi múltba süllyedéséről van szó. Továbbá: az ezeréves Magyar Királyság történetének végére is pont került, habár az államforma hivatalosan királyság maradt. Nem utolsósorban pedig azért is fontos ez a könyv, mert egy feltétlenül jó szándékú uralkodó, egy hitét mélyen megélő, s 2004-ben II. János Pál által boldoggá avatott, hétgyermekes, példás családapa (nyolcadikként egy kislány már 1922-ben, kevéssel Károly elhunyta után született) utolsó éveiről, haláláról, a családját sújtó tragédiáról is hiteles képet ad. Igaz, tudjuk jól: a történelmi megítélésben mindezek mellékkörülmények, így sosem lehetnek perdöntőek, mégis mindez elősegíti annak megértését, hogy mi teszi Magyarország, a magyarok számára valóban jelentőssé a restaurációs kísérletek kérdését.

Míg a legitimisták számára lényegében egyetlen személy, IV. Károly, illetve halála után elsőszülött fia, Ottó jöhetett számításba trónigénylőként, addig az antilegitimisták részéről a legkülönfélébb – esetenként igencsak bizarr – tervek vetődtek fel a királykérdés megoldására. Voltak, akik valamely külföldi dinasztia tagjának homlokát óhajtották a koronával illetni. Mások külföldön, így Angliában kerestek királyjelöltet.

A kötet tömör, mégis egyik legolvasmányosabb fejezetének a Horthy és IV. Károly személyének dokumentatív bemutatását, és az 1921. március 26-a és április 5-e között eltelt bő egy hét leírását tartom.

Horthy és a nem uralkodásra nevelt IV. Károly között valóságos párviadal zajlott, melyben a felek gyanakodva figyelték egymást, de a felszínen kölcsönösen biztosították egymást jóakaratukról. Ám a külső és belső körülmények végül a volt uralkodó és a legitimista eszme vereségéhez vezettek. Károly – a képet egyszerűsítve – a katolikus felsőpapság nagyobbik részére, az arisztokrácia ismert képviselőire támaszkodott.

A kormányzó és az uralkodó kapcsolata összetett kérdés – folytatja a könyv írója.
Horthy kormányzóként is tengerésztiszt maradt, hiszen ennek nevelték. IV. Károly nem volt zseniális politikus, de tisztessége és jó szándéka megkérdőjelezhetetlen. Megkísérelte a háborúból való kilépést; eltörölte a hadseregben a testi fenyítést, s még egy adalék: az 1916- os koronázási szertartás utáni bankett minden ételét elküldette a szegényeknek. Ez több volt, mint gesztus. Mély szociális érzékenységről tanúskodott. Más történelmi körülmények között jó uralkodó lehetett volna belőle. Csakhogy a történelem nem a „volna”, hanem elsősorban a politika, a sikerek vagy a kudarcok alapján ítél.

Ilyen történelmi környezetben aligha lehetett más választása Károly királynak, mint a távozás. Jól fogalmaztam?

A többfelvonásos küzdelem, amelynek fő állomásai az 1921. húsvéti és októberi meghiúsult királypuccsok voltak, továbbá a hazai és a nemzetközi helyzet alakulása, valamint az 1921. november 7-én életbe léptetett detronizációs törvény oda vezettek, hogy a Habsburgok négyszáz éves magyarországi uralkodása után a függöny végképp legördült.

Számomra Bethlen és Prónay mellett Gömbös Gyula arcképe több újdonságot mutat…

Fontosak azok az adalékok, melyek például Gömbös Gyula személyéről árulnak el újabb részleteket, hiszen kiderül, hogy a későbbi miniszterelnök, aki Horthy trónra emelését is pártolta, afféle „királycsináló” szerepet képzelt el magának. Érdekes a Bethlen–Peyer megegyezés előtörténetének egy lényeges, ám eddig alig ismert mozzanatának felvillantása, de Károlyi Mihály, a „vörös gróf” kedvezőtlen megítéléséhez is több új körülmény ismertetése járul hozzá.

Fiatal élet hanyatlott sírba Madeirán. A király utolsó mondata – bár nem politikai végrendelet része – az uralkodói lelkiismeret üzenete politikusoknak és nem politikusoknak.

Álljon itt egy rövid részlet Csernoch János hercegprímás 1922 májusában kelt, IV. Károlyra emlékező írásából, aki a haldokló uralkodó szavait így idézi: „»(…)Meg kell védenem a Szent Korona jogait és fényét. Igazságosan akarom kormányozni az országot, a nemzetnek adósa vagyok. Megkíséreltem mindent. Nem sikerült eddig. El vagyok készülve további áldozatokra. Életem utolsó leheletéig kitartok a vállalt kötelesség útján. Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.« Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. (…) Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó: »Fölajánlom életemet váltságul népemért.«”

(Speidl Zoltán: Végállomás: Madeira – Királykérdés Magyarországon /1919– 1921/, Kairosz Kiadó, 2012. A könyv az Új Ember könyvesboltjában is kapható.)